Feljegyzések fotelból – Mesterhármas!

Harmadszorra sikerült. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: légiesen, könnyedén, stílusosan a derbin, a mesterhármashoz igazodva, három góllal. Most ténylegesen könnyűnek érzem magam. Olyan, mintha a nap sugarain ülnék, mely az Üllői út 129 felett fénylenek és körbeölelik az üres arénát. Legszívesebben leugranék, egyenesen a C4 szektor közepére, ehhez csak be kell hunyni a szemem és már ott is vagyok, körülöttem a barátok ölelkeznek, táncolnak, a hangszórókból süvít a Freedom, majd ahogy a játékosok elébünk érnek, már a Queen legendás rigmusaival ünnepeljük az újabb bajnoki címünket. A harminckettediket! “Mi vagyunk a bajnokok, ez most nem a vesztesek ideje, mert mi állunk a világ tetején” – énekli varázslatos hangján Mercury a győzelem himnuszában. Az ünneplés valódi, a csapat ölelkezik, de a lelátó kong, mi nem lehetünk ott, csak a szívünk ölelése, de most a jelenünk komorsága mellett ez jelenti a boldogságot. 118 év telt el az első bajnoki címünk óta, több mint egy emberöltő, de a Ferencváros örök. Érdekes dolog az emlékezés. Néha csak felütjük a fényképalbumot vagy a lexikont, rábökünk egy képre egy szóra és máris a célhoz érünk. Néha meg addig keresgetünk és kutatunk, míg csak azon kapjuk magunkat, hogy már órák teltek el és hiába akar a jelen visszakényszeríteni a hétköznapok szürkeségéhez, már az elébünk táruló múlt fogságába estünk. Szabadulni meg nem nagyon akarunk, mert amit ott látunk és  amit ott olvasunk az annyira kedves a szívünknek, hogy legszívesebben örökre ott maradnánk. Most mégis csukjuk be az emlékezés nagykönyvét, mert az aranykönyv utolsó bejegyzése így szól: 2020/21, bajnok a Ferencváros! Harminckettedik alkalommal. Történelmünk során másodszor mesterhármassal, benne egy EL és egy BL csoportkörrel. Ez a csúcs, ez több mint aranybetű, egy gyémánt, mely számunkra megelőzi a világ legnagyobb drágakövét, amit Lesotho-ban bányásztak.

Nem tagadhatom – valószínűleg nem voltam egyedül -, hogy a 232. derbi előtt voltak kétségeim. Nem a bajnoki címünk esetleges elvesztése miatt (bár voltak ilyen vész-teljes hangok is), hanem az elmúlt hetek játéka miatt. Elsőre tavaszt akartam írni, de az igazságtalan lenne, hiszen bár a januári kezdés óta nem a legjobb sorozatunkat produkáljuk, de mégis voltak benne olyan 90 percek, melyekre jó visszaemlékezni. Négyet vágtunk Újpesten, kettővel vertük a Fradit mindig utolérni akaró benzinkutat, egy ötössel küldtük haza a derék paksi legényeket tovább gyakorolni a letámadást. Sajna ezek mellett voltak olyan 90 percek is, melyeket méltatlannak éreztünk a jelen Fradijához. De most ezeket hagyjuk el, irány a kuka, nekünk most sokkal fontosabb és főleg sokkal boldogabb teendőnk van: ünnepelni a 32. bajnoki címünket!

Amit olyan játékkal szereztünk meg, mely méltó hozzá. Pedig a megyeri úti csárda lakói nagyon unták már a derbiket, utoljára 6 éve tudtak győzni (a mostani szezonban 3 bukta, 0 lőtt és 9 kapott gól), nem beszélve a “hírhedt” tortáról , amit egyiptomi balzsamozó mestereknek sem sikerült megőrizni az utókornak, hiszen már 11 éves, és már újonnan is romlott volt. A cukrászda mélyéről térjünk vissza a kétségeimhez, mely azért egész nap ott motoszkáltak bennem. A kezdés előtt néhány perccel azzal zártam le, hogy mégsem eshet meg az a csúfság, hogy a harmadik “kísérlet” sem sikerül, főleg az ősi ellenfél ellen. Mégis csak mi vagyunk a Ferencváros, a kispadon mégis csak Szerhij Rebrov mester ül, a csapatban meg csupa-csupa válogatott, akik az őszi menetelés során nem csak azt bizonyították, hogy kiemelkednek a magyar mezőnyből, hanem azt is, hogy ott a helyünk Európában.

A kétségeim nagyon hamar görnyedtek össze és nagyon gyorsan iszkoltak a kukába. A Dózsa elleni 90 perc az őszi Fradit idézte, mely mentálisan a topon volt, mindenki maximálisan betartva a taktikai utasítások odatette magát, volt lendület, volt iram és a gólok mellett záporoztak a helyzetek is. Ha csak egy kicsit jobban összpontosítunk, ha az utolsó passzoknál jobban figyelünk, akkor 6-7 góllal is megnyerhettük volna a derbit. De ne legyünk telhetetlenek, nekünk nem torta kellett, hanem a bajnoki aranyérem! Az első “dugó” a 12. percben landolt Banai kapujába, Zubkov mesteri kanyarítására Uzuni úgy érkezett mint aki néhány perc ejtőernyővel ugrott ki egy repülőből. A második egy gyors kontra akcióból érkezik, Laidouni iramodik meg, passz jobbra a felfutó Lovréhez, aki egyből Tokmachoz irányítja a pöttyöst, ott most nagyon jó helyen van, jobbal átteszi a balra és mire a lila védők eszmélnek, máris rezeg is a háló.

A két gólon kívül jó volt látni, hogy van szélsőjátékunk, hogy Zubkov és Uzuni nem csak elől serénykedik, de mindig visszazár, hogy Laidouni megindulásai mindig veszélyt jelentenek, hogy hátul Mmaee a lilák óriását úgy levette a pályáról, hogy mikor a második félidőben lecserélték, a kispad felé bandukolva mindenkitől azt kérdezte, miért labda nélkül játszottak eddig, és mikor Oenning felvilágosította, miszerint labda az most is pattog, csak a középcsatár nem találkozott vele, Tallo dúlva-fúlva ült fel a lelátóra. A második 45 perc sem hozott túl sok izgalmat, a csapat felügyelte a játékot, Boli és Sigér is növelhette volna az előnyünket, de ehhez egy jogos büntető kellett, amit Uzuni magabiztosan értékesített. Továbbra is taktikusan, “érett fejjel” játszottunk, bár egyszer majdnem kitört a balhé, a lilák egyre nehezebben viselték azt, hogy bár valamivel többet volt náluk a labda és még lelkesen is próbáltak futkározni a pályán, de egyetlen helyzetecskén kívül másra nem nagyon futotta a tehetségükből.

Három a vége, háromszor vertük a lilákat, három az egymásutáni bajnoki címek száma, három a csillag a címeren, és a hármas melletti egyest felcseréltük kettesre. A csapat mestere, a “mágikus ukrán”, Szerhij Rebrov a mesterhármasával olyan sikert ért el, amit rajta kívül csak a legendás játékos-edző, Tóth-Potya Istvánnak sikerült 1925 és 1928 között. Zsinórban háromszor diadalt ülni úgy, hogy közben odaértünk az EL és a BL csoportkörbe, páratlan teljesítmény.

Immáron 32 a dicsőségek száma. A jelent ünnepeljük, de nem feledkezhetünk meg a dicsőséges múltunkról sem, mert anélkül nem lehetnénk itt. Tisztelegjünk azok előtt, akik lehetővé tették azt, hogy tegnap este újra a dobogó legfelső fokára léphettünk.

Bajnoki címeink: 1903, 1905, 1906/07, 1908/09, 1909/10, 1910/11, 1911/12, 1912/13, 1925/26, 1926/27, 1927/28, 1931/32, 1933/34, 1937/38, 1939/40, 1940/41, 1948/49, 1962/63, 1964, 1967, 1968, 1975/76, 1980/81, 1991/92, 1994/95, 1995/96, 2000/01, 2003/04, 2015/16, 2018/19, 2019/20, 2020/21. 32, azaz Harminckettő!

Mindörökké Ferencváros!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső