“Ó kapitány…kapitányom!…” – 50.

lakat-kapitány-2

Egy szenvtelen holland a bolondját járatta velünk…

Kötve hiszem, hogy a magyar labdarúgás 1901 óta íródó történelmében volt rövidebb „sajtótájékoztató”, mint amilyet 2008. április 24-én az MLSZ akkori elnöke, Kisteleki István tartott a szövetség épületében „vérszagra” összegyűlt újságíróknak…

Egy sajtótájékoztató legfeljebb akkor lehet rövidebb annál, mint amilyen az elnök úré volt, ha egyáltalán nem tartanak sajtótájékoztatót, hiszen az ő 25 másodperces kabinetalakítása pontosan addig tartott, amíg elmondta: az MLSZ elnöksége felmentette Várhidi Pétert a szövetségi kapitány tisztsége alól és helyére május 1-i hatállyal Erwin Koemant nevezte ki.

Kisteleki a maga szempontjából profi módon járt el, hiszen a javában tartó elnökségi ülés közben jött ki a terem előtt várakozó, meglehetősen nagy létszámú újságírósereghez a lehető legfrissebb információval, ugyanakkor nem nyitott utat a „miért kellett mennie Várhidinek?”, és a „miért éppen Erwin Koeman?” kezdetű, amúgy teljesen indokolt kérdések áradatának. A sajtó embereinek sértődés nélkül tudomásul kellett venniük, hogy az elnök azonnal visszament a tárgyalóterembe!

Az újságírók megkapták a „nagy hírt”, aznapra megvolt a maguk szenzációja, így aztán mindenki ezzel a rapid módszerrel járt voltaképpen a legjobban.

Pedig lett volna mit elemezni, boncolgatni, hiszen részint még mindig nem volt egészen világos, hogy Várhidi Péternek miért is kellett távoznia, részint az is jó lett volna tudni: vajon Erwin Koeman az a nagyon nagy durranás, akiről Kisteleki akkor már hosszabb idő óta beszélt, vagy ő csak egy kisebb pukkanás, mert az igazán nagy végül nem jött össze?

Az új kapitány, Erwin Koeman lehetetlen helyzet elé állította még a sportág történéseit mélyebben elemzőket is, hiszen személyét sem játékos múltja, sem addigi edzői karrierje alapján nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni, ugyanakkor az említett két elem egyike sem hordozott magában olyan szenzációfaktort, amilyenre az MLSZ elnökének korábbi nyilatkozatai és konkrét tárgyalásai következtetni engedtek volna.

Bár az idősebbik Koeman meg sem közelítette azokat a magasságokat, amelyeket Lothar Matthäus a német válogatottal futballistaként bejárt, a két helyzet mégis hasonlított egymásra. Hiszen ahogy Lothart, úgy Erwint sem lehetett a „futottak még” kategóriába helyezni. Játékosként olyan világsztárok oldalán nyert Európa-bajnokságot, mint Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard, vagy éppen az öccse, Ronald Koeman, edzőként viszont a magyar kapitánnyá való kinevezése pillanatáig nem vitte többre, mint a PSV Eindhoven ifijeinek gardírozása, illetve az ottani pályaedzőség, később az előkelőnek igazán nem mondható RKC Waalwijk kispadja, majd (vélhetően Kisteleki is ezért minősítette hatalmas dobásnak a személyét) az a két szezon, amelyet 2005 és 2007 között a Feyenoord kispadján eltöltött.

Szó sincs tehát arról, hogy az elnök egy nevesincs embert szerződtetett volna, de az is az igazsághoz tartozik: Erwin Koemannal a magyar szurkolók (a holland válogatott minden moccanatára koncentráló részének kivételével) futballistaként jószerivel egyáltalán nem voltak képben (amire emlékeztek az a valóban világsztár, többek között a Barcelonát is megjárt öccsének, Ronaldnak alakításai voltak), trénerként pedig a Feyenoorddal nem hódított meg olyan magasságokat, amelyek a „kapitális fogások” című dossziéba helyezték volna a névjegyét.

Kapitánnyá választásában az volt az ördögi, hogy személyét sem kritizálni, sem annak felhőtlenül örülni nem lehetett, hiszen ha valaki netán azt az álláspontot foglalta el, hogy „ennél azért veretesebb nevet ígért az elnök a kapitányi posztra”, akkor azt azonnal le lehetett szerelni azzal, miért akar veretesebbet egy 31-szeres holland válogatottnál, aki Eb-t nyert és a világbajnokságot is megjárta, edzőként pedig magának a Feyenoordnak a trénere is volt már.

Ha viszont valaki a mennyekben járt a neve hallatán, akkor annak az értékítélete kérdőjeleződött meg, hiszen trénerként az idősebb Koeman testvér még közel sem tett le annyit az asztalra, hogy akár a 2008-ban éppen alapvetően átalakuló, részben az eredményeket tekintve romokban lévő magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen.

No, de a döntés megszületett, Erwin Koeman személyében meglett a magyar futball immáron harmadik importált szövetségi kapitánya (az elődök: Jenei Imre, Lothar Matthäus), ami még 2008-ban is az unikális történések közé volt sorolható a magyar futballban.

(A lelépő, pontosabban a meglehetősen drasztikus módon eltávolított Várhidi Péter megérdemel egy bekezdést abban a témában, hogy vajon ő maga hogyan reagált leváltásának hírére?

Nos, meg kell, hogy mondjuk: úriember módjára!

Nem kezdett sárdobálásba, visszamutogatásba, amikor eldőlt, hogy mennie kell, csak az MTI-nek adott egy rövid nyilatkozatot, amelyben ez állt:

„Azt a feladatot kaptam, hogy állítsak össze egy új, fiatal magyar válogatottat, amely hosszútávon eredményes lehet a nemzetközi porondon. Úgy érzem, ennek eleget tettem, természetesen az elnökségnek bármikor joga van kapitányt váltani. Nagyon fogok szurkolni a válogatottnak, hogy jól szerepeljen a világbajnoki selejtezőkön. Kíváncsian figyelem, hogy az utódom azon az úton megy-e tovább, amelyen én elindultam a fiúkkal, ha a kapitány igényt tart a munkámra szívesen segítek, hiszen én is azt szeretném, hogy minél sikeresebb legyen a nemzeti tizenegy. Továbbra is az MLSZ alkalmazottja maradok, hamarosan megbeszéljük az elnök úrral, hogy mi lesz az új feladatom. Előfordulhat, hogy korosztályos csapat vezetésével bíznak meg, de nem kizárt más jellegű megbízatás sem!”)

Az ma már történelem, hogy Erwin Koeman nem tartott igényt Várhidi Péternek sem a munkájára, sem a tanácsaira.

No, nem mintha bárki máséra támaszkodott volna.

A furcsa természetű holland egy egészen új típusú kapitánykodási formát vezetett be minálunk, úgy volt itt, hogy közben szinte alig volt jelen.

A legcsekélyebb kísérletet sem tette arra, hogy a szurkolók körében népszerűségre tegyen szert, a legminimálisabbra korlátozta kapcsolatát az NB I-es klubok edzőivel, nem tette meg azokat a jószerivel kötelező köröket, amelyeket egy szövetségi kapitánynak, tetszik, nem tetszik, bizonyos körökben szinte kötelező megtennie.

Amikor kikezdhetetlennek látszó páncélját ezért már elérték a kritika nyilai, mindig azt mondta, hogy ugyan, miért tartózkodna állandóan Magyarországon, amikor a válogatott játékosainak 99 százaléka külföldi csapatokban játszik (kétségtelen: regnálása alatt előfordult az a magyar futballban példátlan eset, hogy a válogatott keretben az egy szem Rudolf Gergely képviselte az NB I-et, valamennyi további játékosa külföldi csapat alkalmazásában állt), így aztán ha nincs összetartáson a nemzeti tizenegy, vagy nem játszik éppen mérkőzést, a Budai Várnegyeden, a Lánchídon, meg az Országházon kívül, ugyan mi mást nézegetne Budapesten?

Kétségtelen: akkori legjobbjaink a légiósok kenyerét ették (mi sem jellemzőbb az akár csak hét évvel ezelőtti magyar labdarúgásra, mint az a tény, hogy Koeman 25-ös keretéből 24-en játszottak távol Magyarországtól), ennek ellenére az új szakmai főnök minden tekintetben távolságtartó magatartása senki számára sem volt igazán szimpatikus.

A tét pedig igazán nem volt kicsinek mondható.

Kevesen vették észre, de tény: Várhidi Péter (még kapitányként) a 2012-es lengyel-ukrán rendezésű Európa-bajnokságra ígért ütőképes válogatottat, a nemzeti tizenegy előtt közvetlenül magasodó vb-selejtező sorozatot egyszerűen átugrotta.

Vagyis: azt követően, hogy az Eb-selejtező sorozatot a meglehetősen lehangoló hatodik helyen zárta az „ifikkel”, a nálunk megszokott módon nem kezdte el azt hangoztatni, miszerint a nyakunkon lévő vb-selejtezőkön majd minden más lesz, és ha valami hót biztos, akkor az az, hogy résztvevői leszünk a 2010-es dél-afrikai világbajnokságnak.

Őszintén szólva, még manapság sem nagyon értem, hogy mindezt részint a szövetség vezetői, részint a szurkolók hogyan fogadták el tőle, amikor nálunk egy szövetségi kapitány az egyik selejtező-sorozatbeli bukását, ha egyáltalán megússza, akkor azt annak köszönheti, hogy a következőre garantált továbbjutást ígér.

Talán azért volt mindenki egy kicsit engedékenyebb, mert a sorsolás pillanatában már eldőlt, hogy minimális az esélyünk, vagy azért, mert ha valaki, akkor Várhidi pontosan ismerte a fiatal generáció pillanatnyi felkészültségét és a teljesítőképességét, no, meg azt se felejtsük el, hogy akkoriban a csoportok harmadik helyezése még pontosan annyit ért, mintha utolsóként zártuk volna a sorozatot.

A sors úgy hozta (akkoriban még nem volt olyan elképesztő szerencséje a magyar válogatottnak, hogy hasonlóan szerencsés besorolást kapjon, mint amilyenben például jelenleg is szerepel, vagy majd amilyen vár rá a következő vb-selejtezőkön), hogy Portugáliával, Svédországgal, Dániával, Albániával és Máltával kerültünk össze, akik közül első közelítésre (bár az emlékezetes 1-2 óta ez sem volt már olyan biztos) csak Málta oda-vissza való legyőzése látszott több mint valószínűnek.

Erwin Koeman (Várhidivel szöges ellentétben) bevállalta a látszólag lehetetlent, és azt mondta: egyáltalán nem elképzelhetetlen a vb-részvétel, vagy legalább a pótselejtező kiharcolása.

Senkinek nem volt bátorsága érdemben vitatkozni vele, egy kicsit a Matthäus-érához hasonlított a helyzet, hiszen akkor egy 150-szeres német válogatottnak nem mertünk ellentmondani (vagy legalább is rákérdezni bizonyos döntéseire), ezúttal pedig egy holland Eb-győztes szavait ittuk, mint a hőségben a limonádét.

Márpedig az élet E. K. színrelépésével nagyot változott a válogatott házatáján.

Koeman első dolga volt, hogy jószerivel mindenkit rehabilitált, akit Várhidi mellőzött, és egy légiós-válogatottal készült az első igazi megpróbáltatására, a vb-selejtezők dánok elleni hazai nyitányára.

Májusi munkábaállásától számítva harmadév állt rendelkezésére ahhoz, hogy amikor igazán élesre fordul a játék, a csapata is éles legyen, ráadásul erre mutatkozott is némi remény, hiszen a bemutatkozása (barátságos mérkőzésen bár) jól sikerült, a görögöket 3-2-re vertük a Puskás stadionban.

A görögök kispadján akkor még Otto Rehhagel ült, és játékerőben nem voltak összevethetők azzal a hellén válogatottal, amely manapság csúfolja meg a labdarúgás nevű játékot éppen a mi Eb-csoportunkban.

Igaz, hogy a mérkőzésre (új csapat, új szövetségi kapitány dacára) csak 5500-an voltak kíváncsiak, a játék azonban vitathatatlanul hordozott magában bíztató elemeket, minden jel arra mutatott, hogy a Juhászra, Hajnalra, Gerára, Husztira és Dzsudzsákra épülő Koeman-csapat erősebb és ütőképesebb lesz Várhidi „gyerekeinél”.

Hogy ismét a jövőt áldoztuk fel a pillanatnyi siker (már amennyiben egy barátságos mérkőzésen aratott győzelem a néhány órás örömnél többet számít) érdekében, az nem érdekelt senkit.

Aztán amikor (szintén barátságos mérkőzésen) sem a horvátoktól, sem a montenegróiaktól nem kaptunk ki, a magyarok elkezdték számolgatni, hogy Portugália ide, Svédország oda, Dánia amoda, vajon hogyan tudnánk kijutni a dél-afrikai világbajnokságra…

Következik: Dél-Afrika is csak álom marad…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 02.29. 19:30 FTC-DVSC (TV:M4 Sport)
EL-csoportkör 2019
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
HOST