“Ó kapitány…kapitányom!…” – 50.

lakat-kapitány-2

Egy szenvtelen holland a bolondját járatta velünk…

Kötve hiszem, hogy a magyar labdarúgás 1901 óta í­ródó történelmében volt rövidebb „sajtótájékoztató”, mint amilyet 2008. április 24-én az MLSZ akkori elnöke, Kisteleki István tartott a szövetség épületében „vérszagra” összegyűlt újságí­róknak…

Egy sajtótájékoztató legfeljebb akkor lehet rövidebb annál, mint amilyen az elnök úré volt, ha egyáltalán nem tartanak sajtótájékoztatót, hiszen az ő 25 másodperces kabinetalakí­tása pontosan addig tartott, amí­g elmondta: az MLSZ elnöksége felmentette Várhidi Pétert a szövetségi kapitány tisztsége alól és helyére május 1-i hatállyal Erwin Koemant nevezte ki.

Kisteleki a maga szempontjából profi módon járt el, hiszen a javában tartó elnökségi ülés közben jött ki a terem előtt várakozó, meglehetősen nagy létszámú újságí­rósereghez a lehető legfrissebb információval, ugyanakkor nem nyitott utat a „miért kellett mennie Várhidinek?”, és a „miért éppen Erwin Koeman?” kezdetű, amúgy teljesen indokolt kérdések áradatának. A sajtó embereinek sértődés nélkül tudomásul kellett venniük, hogy az elnök azonnal visszament a tárgyalóterembe!

Az újságí­rók megkapták a „nagy hí­rt”, aznapra megvolt a maguk szenzációja, í­gy aztán mindenki ezzel a rapid módszerrel járt voltaképpen a legjobban.

Pedig lett volna mit elemezni, boncolgatni, hiszen részint még mindig nem volt egészen világos, hogy Várhidi Péternek miért is kellett távoznia, részint az is jó lett volna tudni: vajon Erwin Koeman az a nagyon nagy durranás, akiről Kisteleki akkor már hosszabb idő óta beszélt, vagy ő csak egy kisebb pukkanás, mert az igazán nagy végül nem jött össze?

Az új kapitány, Erwin Koeman lehetetlen helyzet elé állí­totta még a sportág történéseit mélyebben elemzőket is, hiszen személyét sem játékos múltja, sem addigi edzői karrierje alapján nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni, ugyanakkor az emlí­tett két elem egyike sem hordozott magában olyan szenzációfaktort, amilyenre az MLSZ elnökének korábbi nyilatkozatai és konkrét tárgyalásai következtetni engedtek volna.

Bár az idősebbik Koeman meg sem közelí­tette azokat a magasságokat, amelyeket Lothar Matthäus a német válogatottal futballistaként bejárt, a két helyzet mégis hasonlí­tott egymásra. Hiszen ahogy Lothart, úgy Erwint sem lehetett a „futottak még” kategóriába helyezni. Játékosként olyan világsztárok oldalán nyert Európa-bajnokságot, mint Ruud Gullit, Marco van Basten, Frank Rijkaard, vagy éppen az öccse, Ronald Koeman, edzőként viszont a magyar kapitánnyá való kinevezése pillanatáig nem vitte többre, mint a PSV Eindhoven ifijeinek gardí­rozása, illetve az ottani pályaedzőség, később az előkelőnek igazán nem mondható RKC Waalwijk kispadja, majd (vélhetően Kisteleki is ezért minősí­tette hatalmas dobásnak a személyét) az a két szezon, amelyet 2005 és 2007 között a Feyenoord kispadján eltöltött.

Szó sincs tehát arról, hogy az elnök egy nevesincs embert szerződtetett volna, de az is az igazsághoz tartozik: Erwin Koemannal a magyar szurkolók (a holland válogatott minden moccanatára koncentráló részének kivételével) futballistaként jószerivel egyáltalán nem voltak képben (amire emlékeztek az a valóban világsztár, többek között a Barcelonát is megjárt öccsének, Ronaldnak alakí­tásai voltak), trénerként pedig a Feyenoorddal nem hódí­tott meg olyan magasságokat, amelyek a „kapitális fogások” cí­mű dossziéba helyezték volna a névjegyét.

Kapitánnyá választásában az volt az ördögi, hogy személyét sem kritizálni, sem annak felhőtlenül örülni nem lehetett, hiszen ha valaki netán azt az álláspontot foglalta el, hogy „ennél azért veretesebb nevet í­gért az elnök a kapitányi posztra”, akkor azt azonnal le lehetett szerelni azzal, miért akar veretesebbet egy 31-szeres holland válogatottnál, aki Eb-t nyert és a világbajnokságot is megjárta, edzőként pedig magának a Feyenoordnak a trénere is volt már.

Ha viszont valaki a mennyekben járt a neve hallatán, akkor annak az értékí­télete kérdőjeleződött meg, hiszen trénerként az idősebb Koeman testvér még közel sem tett le annyit az asztalra, hogy akár a 2008-ban éppen alapvetően átalakuló, részben az eredményeket tekintve romokban lévő magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen.

No, de a döntés megszületett, Erwin Koeman személyében meglett a magyar futball immáron harmadik importált szövetségi kapitánya (az elődök: Jenei Imre, Lothar Matthäus), ami még 2008-ban is az unikális történések közé volt sorolható a magyar futballban.

(A lelépő, pontosabban a meglehetősen drasztikus módon eltávolí­tott Várhidi Péter megérdemel egy bekezdést abban a témában, hogy vajon ő maga hogyan reagált leváltásának hí­rére?

Nos, meg kell, hogy mondjuk: úriember módjára!

Nem kezdett sárdobálásba, visszamutogatásba, amikor eldőlt, hogy mennie kell, csak az MTI-nek adott egy rövid nyilatkozatot, amelyben ez állt:

„Azt a feladatot kaptam, hogy állí­tsak össze egy új, fiatal magyar válogatottat, amely hosszútávon eredményes lehet a nemzetközi porondon. Úgy érzem, ennek eleget tettem, természetesen az elnökségnek bármikor joga van kapitányt váltani. Nagyon fogok szurkolni a válogatottnak, hogy jól szerepeljen a világbajnoki selejtezőkön. Kí­váncsian figyelem, hogy az utódom azon az úton megy-e tovább, amelyen én elindultam a fiúkkal, ha a kapitány igényt tart a munkámra szí­vesen segí­tek, hiszen én is azt szeretném, hogy minél sikeresebb legyen a nemzeti tizenegy. Továbbra is az MLSZ alkalmazottja maradok, hamarosan megbeszéljük az elnök úrral, hogy mi lesz az új feladatom. Előfordulhat, hogy korosztályos csapat vezetésével bí­znak meg, de nem kizárt más jellegű megbí­zatás sem!”)

Az ma már történelem, hogy Erwin Koeman nem tartott igényt Várhidi Péternek sem a munkájára, sem a tanácsaira.

No, nem mintha bárki máséra támaszkodott volna.

A furcsa természetű holland egy egészen új tí­pusú kapitánykodási formát vezetett be minálunk, úgy volt itt, hogy közben szinte alig volt jelen.

A legcsekélyebb kí­sérletet sem tette arra, hogy a szurkolók körében népszerűségre tegyen szert, a legminimálisabbra korlátozta kapcsolatát az NB I-es klubok edzőivel, nem tette meg azokat a jószerivel kötelező köröket, amelyeket egy szövetségi kapitánynak, tetszik, nem tetszik, bizonyos körökben szinte kötelező megtennie.

Amikor kikezdhetetlennek látszó páncélját ezért már elérték a kritika nyilai, mindig azt mondta, hogy ugyan, miért tartózkodna állandóan Magyarországon, amikor a válogatott játékosainak 99 százaléka külföldi csapatokban játszik (kétségtelen: regnálása alatt előfordult az a magyar futballban példátlan eset, hogy a válogatott keretben az egy szem Rudolf Gergely képviselte az NB I-et, valamennyi további játékosa külföldi csapat alkalmazásában állt), í­gy aztán ha nincs összetartáson a nemzeti tizenegy, vagy nem játszik éppen mérkőzést, a Budai Várnegyeden, a Lánchí­don, meg az Országházon kí­vül, ugyan mi mást nézegetne Budapesten?

Kétségtelen: akkori legjobbjaink a légiósok kenyerét ették (mi sem jellemzőbb az akár csak hét évvel ezelőtti magyar labdarúgásra, mint az a tény, hogy Koeman 25-ös keretéből 24-en játszottak távol Magyarországtól), ennek ellenére az új szakmai főnök minden tekintetben távolságtartó magatartása senki számára sem volt igazán szimpatikus.

A tét pedig igazán nem volt kicsinek mondható.

Kevesen vették észre, de tény: Várhidi Péter (még kapitányként) a 2012-es lengyel-ukrán rendezésű Európa-bajnokságra í­gért ütőképes válogatottat, a nemzeti tizenegy előtt közvetlenül magasodó vb-selejtező sorozatot egyszerűen átugrotta.

Vagyis: azt követően, hogy az Eb-selejtező sorozatot a meglehetősen lehangoló hatodik helyen zárta az „ifikkel”, a nálunk megszokott módon nem kezdte el azt hangoztatni, miszerint a nyakunkon lévő vb-selejtezőkön majd minden más lesz, és ha valami hót biztos, akkor az az, hogy résztvevői leszünk a 2010-es dél-afrikai világbajnokságnak.

Őszintén szólva, még manapság sem nagyon értem, hogy mindezt részint a szövetség vezetői, részint a szurkolók hogyan fogadták el tőle, amikor nálunk egy szövetségi kapitány az egyik selejtező-sorozatbeli bukását, ha egyáltalán megússza, akkor azt annak köszönheti, hogy a következőre garantált továbbjutást í­gér.

Talán azért volt mindenki egy kicsit engedékenyebb, mert a sorsolás pillanatában már eldőlt, hogy minimális az esélyünk, vagy azért, mert ha valaki, akkor Várhidi pontosan ismerte a fiatal generáció pillanatnyi felkészültségét és a teljesí­tőképességét, no, meg azt se felejtsük el, hogy akkoriban a csoportok harmadik helyezése még pontosan annyit ért, mintha utolsóként zártuk volna a sorozatot.

A sors úgy hozta (akkoriban még nem volt olyan elképesztő szerencséje a magyar válogatottnak, hogy hasonlóan szerencsés besorolást kapjon, mint amilyenben például jelenleg is szerepel, vagy majd amilyen vár rá a következő vb-selejtezőkön), hogy Portugáliával, Svédországgal, Dániával, Albániával és Máltával kerültünk össze, akik közül első közelí­tésre (bár az emlékezetes 1-2 óta ez sem volt már olyan biztos) csak Málta oda-vissza való legyőzése látszott több mint valószí­nűnek.

Erwin Koeman (Várhidivel szöges ellentétben) bevállalta a látszólag lehetetlent, és azt mondta: egyáltalán nem elképzelhetetlen a vb-részvétel, vagy legalább a pótselejtező kiharcolása.

Senkinek nem volt bátorsága érdemben vitatkozni vele, egy kicsit a Matthäus-érához hasonlí­tott a helyzet, hiszen akkor egy 150-szeres német válogatottnak nem mertünk ellentmondani (vagy legalább is rákérdezni bizonyos döntéseire), ezúttal pedig egy holland Eb-győztes szavait ittuk, mint a hőségben a limonádét.

Márpedig az élet E. K. szí­nrelépésével nagyot változott a válogatott házatáján.

Koeman első dolga volt, hogy jószerivel mindenkit rehabilitált, akit Várhidi mellőzött, és egy légiós-válogatottal készült az első igazi megpróbáltatására, a vb-selejtezők dánok elleni hazai nyitányára.

Májusi munkábaállásától számí­tva harmadév állt rendelkezésére ahhoz, hogy amikor igazán élesre fordul a játék, a csapata is éles legyen, ráadásul erre mutatkozott is némi remény, hiszen a bemutatkozása (barátságos mérkőzésen bár) jól sikerült, a görögöket 3-2-re vertük a Puskás stadionban.

A görögök kispadján akkor még Otto Rehhagel ült, és játékerőben nem voltak összevethetők azzal a hellén válogatottal, amely manapság csúfolja meg a labdarúgás nevű játékot éppen a mi Eb-csoportunkban.

Igaz, hogy a mérkőzésre (új csapat, új szövetségi kapitány dacára) csak 5500-an voltak kí­váncsiak, a játék azonban vitathatatlanul hordozott magában bí­ztató elemeket, minden jel arra mutatott, hogy a Juhászra, Hajnalra, Gerára, Husztira és Dzsudzsákra épülő Koeman-csapat erősebb és ütőképesebb lesz Várhidi „gyerekeinél”.

Hogy ismét a jövőt áldoztuk fel a pillanatnyi siker (már amennyiben egy barátságos mérkőzésen aratott győzelem a néhány órás örömnél többet számí­t) érdekében, az nem érdekelt senkit.

Aztán amikor (szintén barátságos mérkőzésen) sem a horvátoktól, sem a montenegróiaktól nem kaptunk ki, a magyarok elkezdték számolgatni, hogy Portugália ide, Svédország oda, Dánia amoda, vajon hogyan tudnánk kijutni a dél-afrikai világbajnokságra…

Következik: Dél-Afrika is csak álom marad…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ