“Ó kapitány…kapitányom!…” – 53.

lakat-kapitány-2

A Huszti-levél átírja az Egervári-kötet első fejezetét

Minden jel arra mutatott: Egervári Sándor színrelépésével részint megnyugodnak a kedélyek (ez mindenekelőtt a kapitány habitusából fakadt) a válogatott házatáján, részint a U20-as vb-n remek eredményt elért és akkoriban kétségkívül kecsegtető jövőt ígérő fiatalok fokozatos beépítésével végre lesz egy olyan nemzeti tizenegyünk, amely nemcsak a világ négy égtája felé kommunikálja minden lehetséges eszközzel és a modern technika vívmányával, miszerint a következő Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon már (ha törik, ha szakad) ott leszünk, hanem meg is valósítja azt.

Ezúttal, mint mindenáron elérendő célt éppen egy európa-bajnoki részvételt tűztünk ki magunk elé. Ennek érdekében „csak” Hollandián, Svédországon, Finnországon, Moldován és San Marinón kellett átgyötörnünk magunkat, ám miután az akkoriban a világ egyik legerősebb válogatottjának számító hollandok is a csoportban voltak, a svédeket mintegy „figyelmen kívül” hagyva, gyorsan a pótselejtező minden körülmények között való elérésévé szelídült a cél.

Egervári dicséretére legyen mondva: ha bizonyos fokig fiatalított is, de „nem szeretett bele” saját egyiptomi hőseibe, szó sem volt arról, hogy rutintalan, igazán nagy Eb-menetelésre még alkalmatlan fiatalokkal tömte volna tele a keretét, sőt (mint azt Gera visszacsábítása is mutatja) pontosan tisztában volt azzal: mi csak egy kiforrott, egységes, viszonylag sok csatát megjárt válogatottal lehetünk (talán) esélyesek a második hely megszerzésére.

Bátor volt a kapitány: a csoportmeccsek elosztásakor nem tologatta el magától az „óriásokat”, legalábbis az egyiket nem, hiszen belement abba, hogy azonnal egy olyan ellenféllel kezdjünk (méghozzá idegenben), amely az esetek döntő többségében az utóbbi időkben még Budapesten is rendre simán megvert bennünket.

Olyan béke, egyetértés, nyugalom és optimizmus áradt a nemzeti csapat felől, hogy mindenki újra (ki tudja hányadszor) komolyan reménykedni kezdett, de azt csak a játékosok és a legközvetlenebb vezetők tudták: a hamu alatt bizony erősen izzik az a bizonyos parázs.

(No, de ez a bizonyos tűz csak a második, a moldávok elleni, budapesti mérkőzés után kapott lángra, igaz, akkor jószerivel leégetett mindent, ami az útjába került…)

De ne szaladjunk ennyire előre, a botrány sajátságos módon egy viszonylag sima győzelem, a moldávok legyőzése után tört ki (ha nyögvenyelősen is, de 2-1-re nyertünk a Szusza-stadionban), egyelőre még Stockholmban járunk, ahol a magyar válogatott első tétmérkőzést játssza az új kapitány, Egervári Sándor irányításával.

Mint minden kapitánynál, úgy nála is természetesen „ujjlenyomat” az a csapat, amelyet először tétmérkőzésen a pályára küld, ezért álljon itt, hogy Solnában a Király – Lázár, Juhász, Lipták, Laczkó -Vadócz, Elek (Priskin) – Koman, Gera, Dzsudzsák (Huszti) – Rudolf (Hajnal) összeállítású csapat veszít 2-0-ra úgy, hogy a svédek jószerivel végigszórakozzák a meccset, és bár a magyar média jelenlévő képviselői minden létező eszközt bedobnak , hogy a vereséget minimum döntetlennek tüntessék fel, az embereknek nemcsak fülük, hanem szemük is van, és azt látják: a svédek szinte akkor rúgnának gólt, amikor akarnak.

Addigra volt időnk hozzászokni, hogy ha a kék-sárgákkal játszunk, akkor bizonyos Zlatan Ibrahimovic szokott megverni bennünket, de az ördögi lakli most csak játszadozott, bolondozott, cselezgetett a pályán, a legnagyobb ziccerekben is olyan megoldásokkal kísérletezett, amelyekről talán éppen ő tudta a legjobban, nem is lehet gólt belőlük, ám az ellenfél játékát, a mérkőzés minőségét és a garantálható végeredményt úgy tizenöt percnyi játék után pontosan látva, még ezeket is megpróbálta.

A gólokat ugyan egy Pontus Wernbloom nevű illető rúgta, aki nem volt ugyan rossz játékos – lassan eléri az ötvenedik válogatottságát, 2012 óta a moszkvai CSZKA csatára -, de túlzás lenne azt állítani, hogy mély nyomokat hagy maga után a svédek futballtörténelmében.

A rajt tehát nem igazán sikerült, no, de valljuk be, az előzetes számítások alapján a stockholmi meccs eleve (amúgy szakszerűen. ) „null” pontra volt számolva, kiváltképp abban a tudatban, hogy utána gyors egymásutánban előbb Moldova, aztán San Marino érkezik Budapestre, akik ellen, ugye, borítékolható a hat pont.

Ebben az esetben az esztendő végére marad az a Finnország, ahol mi jobbára nyerni szoktunk (kivéve az 1978-a világbajnokságot követő első válogatott mérkőzést, amikor egy vadonatúj csapattal, már nem Baróti Lajos, hanem Kovács Ferenc szövetségi kapitánykodása mellett „sikerült” kikapnunk 2-1-re), és ha Helsinkire mondjuk egy döntetlent számolunk, az is négy meccsből hét pont, azzal pedig már lehet a jövő évre tervezni.

(És most nagyvonalúan ugorjunk át azon a tényen, hogy a hollandoknak még a színüket sem láttuk…)…

Egerváritól meglehetősen merész húzás volt, hogy a stockholmi meccsen kihagyta a kezdőből azt a Huszti Szabolcsot, aki akkoriban nem játszott ugyan klubcsapatában, a Zenitben, de a Wembleyben az angolok ellen már az ötvenedik válogatottságát ünnepelte, sikeres németországi karrier állt mögötte, és sokan nemcsak a kor legértékesebb, hanem a legjobb játékosának is tartották.

A kártyákba az érdekelteken és a közvetlenül érintetteken kívül igazán senki sem látott bele, így akár Egervári, akár Huszti vitathatatlan igazságát hangoztatni felelőtlenség lenne.

Maradjunk a tényeknél: a játékos szeptember 9-én, két nappal a Magyarország-Moldova mérkőzés után (amelyen nem került pályára) úgynevezett nyílt levélben gyakorolt nagyon súlyos kritikát részint Egervári Sándor válogatási módszerei, részint a csapat játékmódja, részint néhány olyan belső anomáliával szemben, amelyek eredményeként szerinte a svédekkel nemhogy pariban nem voltunk, de azok egyenesen legázoltak bennünket a pályáról, Moldovát pedig csak nagy szerencsével, óriási kínkeservek árán vertük meg.

Levelében visszanyúlt egészen az angolok elleni mérkőzésig, amikor nézeteltérése a kapitánnyal elkezdődött, Egervári azt vetette Huszti szemére, hogy nem elég motivált, nem készül igazán és elszántan a találkozóra, arról nem beszélve, hogy a klubcsapatában sem játszik.

A játékos azzal „védekezett”, hogy a magyar válogatottban több olyan futballista is akad, aki hozzá hasonlóan momentán nem tagja klubja kezdő együttesének, ám velük szemben ez nem kritérium, és többek között arra hivatkozott, hogy azért nem kíván a továbbiakban válogatott lennie, mert most a Zenitre kell koncentrálnia, ott szeretné visszaszerezni elveszni látszó pozícióját.

Voltak a levélben személyesebb jellegű kitételek is, ezeknek idézésétől most eltekintenék, mert közvetlenül nem érintik Egervári Sándor szövetségi kapitányságának összességében való megítélését (aki kíváncsi a Huszti-levél teljes szövegére egyetlen kattintással eléri az interneten), ám az több volt, mint jelzésértékű, amikor Huszti azt írta: „Nem fogok azért a Videotonhoz igazolni, hogy válogatott lehessek.”

Ez már egy lépéssel túlmutatott a puszta futballszakmán, és nem is Magyarországon élnénk, ha nem támadt volna belőle minden korábbinál nagyobb média-perpatvar.

Talán azért is, mert nem akárki mondta le (mint mára fehéren-feketén kiderült: a jelek szerint valóban végleg) a válogatottságot, hanem egy olyan futballista, aki az igazán nagy kvalitások közé tartozott, és alapvetően határozta meg a nemzeti tizenegy játékát.

Egervári bekeményített, ezúttal nem futott olyan köröket, mint Gera esetében, azt mondta: döbbenten áll a játékos levele előtt, aki a Moldova elleni mérkőzés után kétségkívül jelezte, hogy vannak gondjai, sőt komoly sérelmei, de arról egy árva hangot sem ejtett, hogy két nap múlva nyílt levélben gyakorol ilyen súlyos kritikát és lemondja a válogatottságot.

A szövetségi kapitány (azután, hogy az úgynevezett „vének tanácsával” a válogatott edzőtáborában részletesen kielemezte a levelet, melynek során akadtak, akik például Huszti Szabolcs oldalára álltak) nem zárta ki teljesen a visszatérés útját, ám azt feltételekhez kötötte.

Jelesül ahhoz: Huszti a csapat előtt magyarázza meg, hogy négyszemközti beszélgetésük során miért nem említette azoknak a problémáknak a döntő többségét, amelyekről a levelében ír.

A kapitány azt is mondta, hogy mindenképpen beszélni akar a játékossal, és ha Huszti nem hívja őt, akkor majd ő telefonál neki.

(Az eset óta több mint fél évtized telt el, de a legjobb tudomásom szerint az Egervári-Huszti diskurzus sem négyszemközt, sem a csapat előtt soha nem történt meg.)

A levél, persze óriási vitákat váltott ki, a szurkolók döntő többsége a játékos pártjára állt, részint igazat adva neki abban, amiket leírt, részint keseregve, hogy az egyik legjobb (ha nem a legjobb.) magyar futballista a jövőben nem húzza magára a címeres mezt.

De szép számmal voltak olyanok is, akik úgy vélekedtek: ha valaki nem akar válogatott lenni, annak nem kell könyörögni, mindenki az első hívó szóra repüljön, ha a legjobbak közé hívják, amikor éppen nem játszik, ne sértődjön meg, hanem tegyen meg még többet azért, hogy legközelebb már ne lehessen kihagyni a csapatból, és egyébként is, ne a játékos határozza meg, hogy lesz-e válogatott vagy sem.

A csodákra azt szokták mondani, hogy három napig tartanak.

Nos, ennek az ősi „bölcsességnek” igazságát erősen megkérdőjelezi a Huszti-ügy, hiszen az nem csengett le ennyi idő alatt.

Ha hihető, ha nem (visszaolvasható) a válogatott ügyeivel napi szinten foglalkozó internetes szurkolói portálokon mind a mai napig felbukkan időként a Huszti-téma.

Mert azt (ha igaza volt abban, amiket a levélben állít, ha nem) mindenképpen a futballista javára kell írni, hogy sokakkal szöges ellentétben ő nem a levegőbe beszélt, nem zsarolási szándék állt a sorai mögött, nem több pénzt, vagy biztos, garantált helyet akart kicsikarni magának a nemzeti csapatban, hiszen hívhatta, csalogathatta bárki, valóban nem másította meg elhatározását és miután 2010. szeptember 3-án, este háromnegyed tízkor a stockholmi stadionban, a mérkőzés lefújása után besétált a magyar öltözőbe, majd levette magáról a címeres mezt, és mind a mai napig nem húzta fel többé.

A futballban ősrégi szabály: egy közelgő meccs sok mindenre (leginkább az aktuális botrányokra) fátylat borít, így a Huszti-ügy is akkor csendesedett el valamelyest, amikor október 18-án San Marinót fogadtuk a Puskás-stadionban.

Úgy nyertünk 8-0-ra, hogy a végeredmény akár kétszámjegyű is lehetett volna.

Naná, hogy ehhez nem volt szükség Huszti Szabolcsra.

Következik: Valóban megy Huszti nélkül?

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
OLDALAK
Ranglisták és statisztikák:
Következik: 10.24.18:55 EL csoportkör CSZKA Moszkva-FTC (TV:Sport1)
Következik: 10.27.17:15 MOL Fehérvár-FTC (TV:M4sport)
Következik: MK 10.30. 12:30 BKV Előre-FTC (TV: -)
Következik: 11.02.17:00 FTC-Mezőkövesd (stream:M4sport.hu)
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
FOTELSZURKOLÓ
Novák Dezső Utánpótlás Emléktornák
FACEBOOK:
HOST