“Ó kapitány… kapitányom!…”
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 1.
Taktikai értekezlet, talpig egyenruhában…
Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor egyáltalán nem hatotta meg.
Mi akkor már a Rózsadomb alján lévő, csendes kis utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van a mi hadseregünkkel, azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozó szobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – Ajánló
Gyermekkoromban egyetlen kapitányt ismertem. Zenthe Ferenc kultikus figurája (Eke Máté), a Villányi-hegység pincéiből indult a labancok elleni portyákra. Örsi Ferenc zseniális regényéből készült sorozat jelentette számunkra a kalandot, a szabadságot és talán a bimbózó szerelmet is, hiszen nem csak Tenkes kapitánya szíve dobbant meg Veronika láttán, mi is Vajda Márta csodálatos mosolyával aludtunk el, persze csak akkor, ha nem nagyapám és apám focianekdotái ringattak álomba. Arra tisztán emlékszem, hogy 1966-ig nem nagyon tudtam, hogy létezik magyar válogatott. Csak a Fradi. Másról nem is tudtak beszélni, a válogatott valamiért tabunak számított, aminek az okát csak sokkal később tudtam meg. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a berni elvesztett döntőt feldolgozzák, olyannyira, hogy Sebes Gusztáv neve tiltott szónak számított otthon, pedig tudom és apám is bevallotta utólag, hogy ez igazságtalan volt, de azt megtanultam az évek során, hogy a fociban mindig az edző viszi el a “balhét”, még akkor is, ha az a bizonyos ’54-s VB döntő a pályán dőlt el, bár annak valódi hátterét, okát, talán soha nem fogjuk megtudni. Ahogy az első VB döntőbeli vereségünk 1938-ban is számos “találgatásra” ad okot, melyről Lakat T. Károly “Ó Kapitány…kapitányom!…” sorozatának egyik fejezete is utalni fog. Mert ahogy a szerző is írja, a magyar válogatott kapitányának soha nem volt könnyű a sorsa, sőt voltak olyan évtizedek, amikor “lasszóval” kellett a kispadra fogni kapitányt. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
