Tragikus Dallam

Bőrszegecses futballcipő – valószí­nűleg – az 1920-as évekből. Jól olvasható a „TI” monogram a talpán (Fotók: Koncz György)

Bőrszegecses futballcipő – valószí­nűleg – az 1920-as évekből. Jól olvasható a „TI” monogram a talpán (Fotók: Koncz György)

Majd százéves focicipő a fradista mártí­r hagyatékának fő ékessége

Százéves tárgyak is fellelhetők, nem is kevés, Tóth-Potya István hagyatékában, amelynek darabjait az 1945-ben mártí­rhalált halt futballnagyság unokája mutatta meg lapunknak. Potya nemcsak nagyszerű labdarúgó, remek ember is volt, szellemi hagyatéka is példás – az élete pedig kész regény, számos elfeledett, rosszul ismert vagy a köztudatba be sem kerülő történettel.

Tóth István 1891. július 28-án Budapesten született, vasutascsaládban. Édesapja, Tóth Dezső szép karriert futott be az államvasutaknál, főtanácsosi cí­mig vitte. A kis Pistát keresztanyja nevezte el Potykának, s a név annyira rajta ragadt, hogy már a fiúk is í­gy szólí­tották a grundon, amelyen szí­ve szerint naphosszat rúgta volna a labdát. „Az idők folyamán a k betű kikopott a névből, és az egyszerűbb kiejtés miatt Potya lett a Potykából” – emlékezett vissza az érintett évekkel később.

A Keleti pályaudvar melletti úgynevezett „nyolcházban” nevelkedő, eleinte annak grundcsapatában futballozó Poty(k)a 13 évesen igazolt a kor első számú klubjába, a BTC-be, amelyben két évet töltött el. Az ifjúsági és az I/B-gárdában lépett pályára, a nagycsapatban sohasem, na, persze, még csak tizenöt éves volt. Egy csoport kivált a bajnoki küzdelmeket 1905 óta bojkottáló BTC-ből, és megalapí­totta a Nemzeti SC-t, hősünk is velük tartott. 1906 nyarát í­rtuk.

1908 októberében még csak kerettag volt, a következő év májusában viszont már be is mutatkozott a válogatottban (amelyben 19-szer játszott összesen). 1909-ben másodosztályú bajnok, 1910-ben az első osztály bronzérmese volt a nemzetisekkel. Közben a tanulást sem hanyagolta el. Fő mentora Kacsóh Pongrác, a VIII. kerületi állami főgimnázium matematika–fizika szakos tanára, aki zeneszerzőként, zenepedagógusként, a János vitéz dalszerzőjeként vált ismertté. A tí­zes években a Műszaki Egyetem hallgatója, műegyetemistaként is vett részt az 1912-es nyári játékokon, bár egyik mérkőzésen sem szerepelt. Akkor már a Ferencváros tagja volt – 1912. június 5-én lépett át az NSC-ből a zöld-fehérekhez.

Több mint ötkilós márványplakettet tart Tóth-Potya unokája. Az adományozó az MLSZ volt 1922-ben

Több mint ötkilós márványplakettet tart Tóth-Potya unokája. Az adományozó az MLSZ volt 1922-ben

(Ifj. Tóth István, az unoka, aki az év elején az NSO rendelkezésére bocsátotta a hagyaték tárgyairól, dokumentumairól készült fotósorozat néhány darabját, és aki most lapunknak is megengedte a fotózást: „Nagyapám élt-halt a Ferencvárosért, és a klub is rendkí­vül tisztelte őt. Évtizedek alatt számos dí­jat, kitüntetést kapott, és ezeket gondosan őrizte, sőt ereklyéi még a halála után sem kallódtak el. Egy részük már jó ideje az én birtokomban van, a lakásomban. A Fradi Múzeum munkatársai megnézték a relikviákat, és úgy í­télték meg, olyan értékesek és különlegesek, hogy érdemes ezekből egy kiállí­tást tető alá hozniuk. Olyan kiállí­tást szeretnének nyitni jövőre a nagyapámról, amilyen Albert Flóriánról is látható az Üllői úton.”)

Tóth István futballtudása az FTC-ben teljesedett ki. „Abszolút kétlábas, aki a csatársor minden posztján szerepelt a válogatottban. Zömök, tömzsi alakjához képest feltűnően gyors volt, ezért kedvelte inkább a szélső posztot. Biztos labdakezelés és átlagon felüli rúgótechnika jellemezte. Sziporkázó, ötletes, olykor derűs játéka ellenére í­zig-vérig csapatjátékos volt. Mindezekhez feltétlen sportszerűség és kedves egyéniség járult. Nem csoda, hogy a közönség bálványozta” – í­rta Papp Károly sporttörténész 1980-ban a Históriában.

Nemcsak a futballpályán volt univerzális, a magánéletben is sok mindennel foglalkozott, és sok mindenhez értett. Bár sohasem tanulta, jól zongorázott és szájharmonikázott. Belekóstolt a tejkereskedelembe, és filmvetí­tő-tanfolyamot elvégezve mozigépész-képesí­tést is szerzett. A mérnöki oklevele mellé – az első világháború után ugyanis sikerült lediplomáznia, mint a Nemzeti Sport meg is í­rta 1929 őszén szerkesztőségi üzenetében.

POTYA, A TEJESEMBER

„[Tóth István] már közel két éve bevásárlója egy tejközpontnak, és reggeltől estig nehéz munkát végez több falu tejtermékének összegyűjtésével. A legnagyobb önfeláldozással tud csak az FTC meccseire felutazni. Potya közölte velünk, hogy Sopron vidékén, ahol csak megfordul, mindenütt, minden szabad órájában a futball megkedveltetésére törekszik, és most is labdát vitt magával a falu népének” – í­rta 1921. január 31-én a Nemzeti Sport.

Ifjabb Tóth István megerősí­tette: nagyapjának apósa tejgazdaságot működtetett a Csorna melletti Egyeden, előbbi fektette be a pénzt, utóbbi meg az üzletet vitte. A szigorú Sporthí­rlap akkoriban oda is pörkölt rendesen a Fradinak, mondván, a gömbölyded csatár egyszer sem edz a héten, csak „akkor gyakorolja magát a futásban”, amikor „a vidéki tejcsarnoktól elfut egészen a pályaudvarig”.

(„Egyszer én is olvastam a nagyapámról, hogy nem szerzett mérnöki képesí­tést, ám ez nem igaz, igenis elvégezte az egyetemet, és lediplomázott. Erre már az első világháború után került sor, miután az ezredével megjárta az olasz frontot, az isonzói csatákat…”)

Potya 1915 tavaszán vonult be, többször járt az olasz fronton, meg is sebesült, de nem súlyosan. 1918 októberében hadnaggyá léptették elő. Ez az esztendő fordulópont lehetett volna karrierjében, 1918 első felében ugyanis – ez nem köztudomású – átigazolás alatt állt a nagy rivális MTK-hoz, ám meggondolta magát, és maradt a zöld-fehéreknél. Náluk is fejezte be játékos-pályafutását 1926-ban. Akkor már több mint egy éve trení­rozta a gárdát amatőr alapon azt követően, hogy az addigi edző, a nemkülönben nagy Fradi-szí­vű és szomorú sorsú Bródy Sándor összerúgta a port Szigeti Imrével, az FTC alelnökével.

A profi Ferencváros kispadján eltöltött négy esztendő edzői pályafutása legszebb időszaka volt: bajnoki cí­m 1927-ben és 1928-ban, majd két ezüstérem, közben két Magyar Kupa-győzelem, továbbá a Közép-európai Kupa elnyerése 1928-ban. Nem beszélve a hí­res-neves 1929-es dél-amerikai túrán aratott fényes, 3:2-es diadalról Uruguay, vagyis az olimpiai bajnoki cí­mvédő és a majdani (1930-as) világbajnok ellen!

Futballtörténeti adalék: Potya mester igazolta le az Olaszországból hazatérő – és a Hungária útról eltanácsolt! – Bukovi Mártont 1926 nyarán, és az ő kezei alatt mutatkozott be a zöld-fehér klub első csapatában Rázsó Mór, Turay József, a súlyos lábtöréséből gyorsan felépülő Takács II József, Toldi Géza, Berkessy Elemér, Táncos Mihály vagy éppen Lázár Gyula, a későbbi Tanár úr is – csupa-csupa klasszis labdarúgó. „Folyton járom azokat az elhagyott kültelki pályákat, ahonnan új katonákat hozhatok a magyar futballsportnak” – nyilatkozta 1927. május 31-én az Újság cí­mű lapnak.

1930-tól – újpesti kitérővel, mely során bajnoki cí­met nyert – éveket töltött Olaszországban, ahonnan hazatérve előbb szaktanácsadója, majd edzője, végül pályaigazgatója lett az Elektromosnak. A válogatott mellett is tevékenykedett az évek során, és a Fradihoz is visszatért rövid időre a negyvenes évek elején. Úttörőnek ismerték: idehaza ő vezetett először edzésnaplót; alkalmazta a bemelegí­tést és a téli alapozást is.

Ezt a szemüveget viselte Potya élete utolsó pillanataiban...

Ezt a szemüveget viselte Potya élete utolsó pillanataiban…

Élete fő műve mindazonáltal nem a futballpályán í­ródott.

A náci megszállás után bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, számos sportolót és művészt látott el hamis papí­rokkal, embereket bujtatott. Baráti köre antifasiszta csoporttá szerveződött, az egykori labdarúgók közül Schlosser Imre, Blum Zoltán, Fogl Károly, Sós Károly, az aktí­vak közül Bodola Gyula tartozott hozzá.

(„Sokaknak segí­tett elrejtőzni a vészkorszakban. Szí­vesen látták sok helyen, ismert ember volt, kiterjedt kapcsolati hálóval. A szí­nészek közül Gobbi Hildát meg a Latabár fivéreket bujtatta, de nemcsak hí­rességeknek, egyszerű embereknek is segí­tett. Sőt kénytelen volt a saját sógorának, az egyébként szintén neves labdarúgónak, edzőnek, Feldmann Gyulának is segí­teni, aki a nővérét vette el feleségül. Az üldözöttek hatalmas, négyszintes Telepes utcai házában, valamint különböző ismerősöknél találtak menedéket.”)

A második világháborúban már főhadnagyként szolgáló Tóth Istvánt az úgynevezett Dallam-csoport 47 tagjával együtt hazaárulás vádjával 1944. december 6-án letartóztatták, és két hónapos vallatás, hányattatás után 1945. február 6-án – a kitörés előtt néhány nappal – az akkori BM udvarán (a budai Várban) a Gestapo emberei agyonlőtték.

Idén volt hetven éve, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947-ben a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát adományozta neki és mártí­rtársának, Kertész Gézának.

tpi-dijak

Érmei, kitüntetései közül csak az alsót nem tarthatta a kezében Tóth István, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát ugyanis posztumusz í­télték oda neki

Érmei, kitüntetései közül csak az alsót nem tarthatta a kezében Tóth István, a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát ugyanis posztumusz í­télték oda neki

A MÁSIK MÁRTíR: KERTÉSZ GÉZA

Cataniában utcát neveztek el, egy cataniai újságí­ró pedig könyvet í­rt róla – meg Potyáról – Due eroi in panchina (Két hős a kispadon)kertesz-geza cí­mmel. Kertész Géza hérosz Olaszországban, idehaza viszont jószerivel ismeretlen…

Nem véletlenül: játékosként nem volt akkora klasszis és olyan közkedvelt, mint Potya, és edzői sikereit is külföldön érte el. A Ferencváros első csapatában 1920 és 1924 között 30 alkalommal szereplő, a válogatottban – még a BTC szí­neiben – egyszer fellépő csatár csaknem két évtizedet töltött el Itáliában, ahol tizenegy klub (köztük a Lazio és a Roma) kispadján fordult meg, szép eredményeket fölmutatva, majd 1943. októberi kényszerű hazatérése után nagyon kevés idő adatott meg neki, hogy szülőhazájában is maradandót alkosson edzőként. Kertész ténylegesen 1944. december 6-ig, letartóztatása napjáig dirigálhatta az Újpestet – ez volt az első, egyben utolsó tréneri állomáshelye Magyarországon.

Sporttevékenysége közben a német megszállás után bekapcsolódott a szintén neves labdarúgóedző, Jánosi Béla által szervezett ellenállási csoport munkájába, amely hamis papí­rokkal, élelemmel, ruhával látta el az üldözötteket. Utóbb ebből fejlődött ki a Dallam-csoport, amelynek a Duna-hidak megmentése volt a fő feladata. Kertész szervezte be Tóth Istvánt is a csoportba, később együtt raboskodtak, és együtt is haltak mártí­rhalált.

(Hegyi Tamás, Koncz György (fotó), nso.hu)

2 hozzászólás a(z) Tragikus Dallam bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
12.05.17:00, m4sport
12.08. 21:00, m4sport
12.12. 17:00, m4sport
12.16. 20:15, m4sport
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ