Ferikém neked arany kezed van

Köszöntjük a 75 éves Gallai Ferencet

A huszas-harmincas években tehetséges atlétaként tartották számon Gallai Ferencet. Szorgalmas, becsületes volt a sportpályán, csakúgy, mint a Mávag műhelyében, ahol lakatosként dolgozott. Szolgálatkész, megbí­zható munkatársként tartották számon, aki hamar kiví­vta idősebb kollégái megbecsülését is. Amikor letette a szerszámot, munkaidő végén futva tette meg — bemelegí­tésként – a Mávag és a sporttelep közötti távolságot. Csoda-e, ha az öt-tí­zezer métert is remekül bí­rta.

Sportpályafutásával szembeni dédelgetett álmait egy váratlan sérülés pillanatok alatt szétzúzta. Hetekig, hónapokig nem talált magára, képtelen volt megemészteni a történteket. Aztán nézőként mégis kiment a piros salak mellé, fájó szí­vvel, tele keserűséggel. Ekkor odalépett hozzá egyik atlétatársa, s csak annyit kért, hogy a vádliját masszí­rozza már meg egy kicsit, mert úgy érzi begörcsölt. Örömmel ugrott, hiszen jelleméből fakadt a segí­teni akarás.

Amikor jól meggyúrta volt versenyzőtársát, az csak ennyit mondott: „Ferikém, neked arany kezed van! . . . Miért nem mész el gyúrónak?!” Ez az egyetlen mondat indí­totta el, s ez adott lendületet, újabb életcélt a sportban az elkeseredett fiatalembernek.

— Ki volt a taní­tómester?
— Szegény Pauer Imre, a Popey bácsi, akit annyira szerettek a sportolók, s aki ugyanúgy mint én, élt-halt a Ferencvárosért. Az egész onnan indult, hogy mi együtt dolgoztunk a Mávagban, sőt mi több, együtt is atletizáltunk. Ő 400 méteres futó volt, én pedig hosszútávon versenyeztem. Idősebb volt nálam, s amikor az a szerencsétlen sérülés ért, ő volt az első, aki felkarolt. Bevezetett a szakmai titkokba, és első perctől az utolsóig patronált.

— Mit jelentett ez?
— Ő hamar befutott, elismert masszőr lett. Amikor már ő dolgozott a labdarúgó válogatott mellett, és állandóan külföldre járt, mindig én helyettesí­tettem a Fradinál. így ragadtam itt.

— A zöld—fehér klub melyik szakosztályainál dolgozott?
— A labdarúgó első csapatnál csak helyettesí­tettem, afféle beugró voltam, ha Pauer Imrének vagy Dóka Györgynek a különböző válogatott együtteseknél elfoglaltságuk támadt. Popey bácsi és szegény Dóka Gyuri is nyugodtan hagyhatta itt a csapatot, mert én rám mindig számí­thattak. Többnyire a tartalékoknál voltam, de dolgoztam az atlétáknál, a kerékpárosoknál is.

— S jelenleg?
— A teke szakosztálynál vagyok, több mint egy esztendeje. Nagyszerű közösség, öröm közöttük lenni.

— Kik voltak azok a sportolók, akik különösen a szí­véhez nőttek?
— Mindegyiket egyformán kezeltem, mert nekem az volt a véleményem, hogy valamennyien ott hordják a tarsolyukban a Marsall-botot. Nem tettem különbséget nagymenő és kezdő gyerek között. Mindegyiket szerettem és segí­tettem, ahol csak tudtam. Ezt érezték a sportolók is, mert ma is messziről rám köszönnek, megölelnek, egykori versenyzőim, játékosaim.

— A gyúrópadon, gondolom mindenki kitárulkozik, kicsit olyan ez, mint egy jelképes „gyóntatószék” . . . Kik azok, akik jó barátai is tettek?
— Felsorolni is nehéz lenne. Mindenekelőtt Lázár Gyuszi, Rudas Feri, Kéri Karcsi és a felejthetetlen Kispéter Miska. Egytől egyig nagyszerű emberek, melegszí­vű fiúk, akik talán pontosan a jellemük miatt lettek olyan kiválóságok a pályán. A labdarúgásba is belevitték tisztességüket.

— Érdekes, hogy pontosan ugyanúgy bánt a kis ifistával, mint a jónevű labdarúgóval.
— A gyerekekre vigyáztam a legjobban, mert mindig azt mondtam, sosem lehet tudni, kiből mi lesz. Jobban felkaroltam őket mint azokat, akik már befutottak. Ebedli Zolit például 16 éves korától gyúrtam. Most hetekig nem látott, S amikor újra találkoztunk, a nyakamba borult, megcsókolt, s csak annyit kérdezett: ,,Mi van öreg, csak nem voltál beteg?!” Ilyen kapcsolat alakult ki köztem és a srácok között.

— Hetvenöt éves, de korát meghazudtolóan fiatalos.
— Ennek egyetlen titka van, nem tanultam meg kártyázni, sakkozni, mert képtelen voltam fél órát is egyhelyben ülni. Mindig mozogtam, gyerekkoromtól kezdve. Ha egy kis szabadidőm van, ma is naponta megcsinálom azt az öt kilométert.

— Még mindig fut?
— No, azt nem. Félreértés ne essék, nem az öregség miatt, bí­rnám még. Egyszerűen szégyellném magam, hogy megjegyzéseket tegyenek rám az utcán, vagy kinevessenek. Most már csak gyalogolok.

— Hol lakik?
— Közel a Fradi-pályához, a Mávag-gyári kolónián. Ott, ahol Puskás Öcsi is született. Talán ezt kevesen tudják. Szegény apjával együtt dolgoztam a gyárban, remek ember volt, jó futballista, jó edző. Ő nevelt a fiából labdarúgót.

— Eljutott külföldre is?
— Nagyon ritkán vittek, sohasem voltam tolakodó, zokszó nélkül lenyeltem, ha kihagytak az utazók közül, elfeledkeztek rólam. Én nem azért csináltam, hanem a szakma szeretetéért.

— Tizennégy éve nyugdí­jas, azóta könnyű dolga van, de régebben hogyan egyeztette össze a masszőrséget a munkahelyi elfoglaltságát?
— Negyvenöt évig dolgoztam a Ganz-Mávagban, előbb lakatosként, majd művezetőként, végül a termelési osztályról mentem nyugdí­jba. Amí­g dolgoztam, munka után rohantam ki a Fradi pályára, mí­g mások pihentek, a családjukkal voltak, addig én gyúrtam, a pálya szélén kuporogtam, egy másik nagy családdal törődtem, a Fradi-gyerekekkel.

— S meddig lehet ezt energiával bí­rni?
— Drága feleségem mindig azt kérdezi: Feri, meddig csinálod még? — De meg sem várja a választ, mert tudja, hogyha abbahagyom, akkor csak betegség jöhet közbe.

Feláll, gyors léptekkel távozik. Edzésre siet! Mellesleg ugyanis Ő a világ legpontosabb embere: még soha sem késett egy percet sem.

Gyenes J. András
1982. május