Hosszú volt az út hazáig az augusztusi éjszakában. Autónk a megszokott úton zakatolt, egy-két idegbolond éjszakai gázbajnoktól eltekintve csendben tört utat a ránk boruló sötétségben. Csend és nyugalom honolt az autópályán, de az autóban, Laudetur barátommal már teljesen más lelkiállapotban próbáltunk magyarázatot találni a Vasas elleni vereségre. Utunk elején elhangzottakat most inkább nem idézném, aki jött már haza vesztes mérkőzés után, az tudja, hogy ilyenkor mi játszódik le a szurkolókban és helyenként milyen, nem éppen Shakespeare-i nyelvezet használt mondatokkal vezetik le a feszültséget. Ahhoz, hogy egy kicsit reálisabban értékeljünk, el kellett telnie egy kis időnek, közben lecsúszott az otthonról hozott “hamuba sült pogácsa”, mely az éhségünk csillapí­tása mellett arra is jó volt, hogy jól neveltként tele szájjal nem beszéltünk – í­gy volt időnk arra, hogy lepörgessük a magunk mögött hagyott 90 percet és megpróbáljuk megfejteni a “titkot”, miszerint hogy a fenébe tudtunk kikapni egy olyan csapattól, akinél alig volt a labda, aki azon kí­vül, hogy a szigetvári hősökhöz hasonlóan védték a várukat, az ég világon nem csinált semmit? Egy kví­zjátékban roppant könnyű lenne a válasz (ők rúgtak két gólt, mi csak egyet), kapnánk is érte egy hangszórót, de az erősí­tő nélkül semmit sem ér, legfeljebb rápakolhatunk egy vázát és a hangsugárzók helyett mi énekelhetnénk. Az meg ugye nem lenne egy Loreena McKennitt koncertélmény… Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Arra talán még a legvérmesebb zöld-fehér hí­vők sem gondoltak 2015 őszén, hogy 7 fordulóval a bajnokság vége előtt az a “csúfság” is megeshet velünk, hogy otthon, párnák közt, magányosan ünnepelhetjük a 29. bajnoki cí­münket. Öt óra tájban bágyadtan ücsörgünk a fotelban, miközben unottan ropogtatjuk a chipset, mely olyan sós, hogy azt még a Holt-tenger is megcukrozná. Egy igazi fotelszurkoló a cukor helyett (ami eleve magas, még gyógyszert is szed rá) inkább sörrel öblögeti a torkát, miközben azon morfondí­rozik, hogy talán még sem kellett volna megvernünk tegnap este a Vasast. A Vasast…a kecskeméti Vasast! Normálisak vagyunk? 2006 óta számunkra a piros-kékek egy platformra kerültek a lilákkal, aki ilyen badarságot kiejt a száján, hogy ne alázzuk meg a Vasast, azt a Fradi szurkolók meg sem várva a rögtöní­télő bí­róság í­téletét azonnal a falhoz állí­tanák. Vagy gyorsan eszkábálnának egy giotint (guillotine), mely még Böde Daninál is biztosabb í­téletvégrehajtó. Aztán mehetnénk fejünkkel a hónunk alatt a Honvéd elleni meccsre ünnepelni. Olyanok lennénk mint a Mások a Trónok harcában. Ha erre még ráteszünk egy lapáttal és a vasárnapi délutáni MTK-Debrecen meccsen a Loki győzelméért szorí­tanánk, hát…akkor jönne el az igazi kánaán. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A sportszerűség azt diktálja, hogy előre szóljak, nem szeretem a (kecskeméti) Vasast. Ebből meg az következhet, hogy bár megpróbálok kizárólag a Fradi örömjátékával foglalkozni, de ha néha-néha megcsusszan egy-egy ártatlannak éppen nem nevezhető pikí­rt megjegyzés, az bizony nem a véletlen műve lesz. Az a fajta nem szeretem jelző amit 9 éve hordozok magamban nagyon lassan akar tova tűnni. Pedig 2006-ig aránylag semmi bajom nem volt a piros-kékekkel, még az átkosban is elviseltem őket annak ellenére, hogy tudtam, Kádár János a paprikás krumpli mellé a piros-kék szí­neket is kedveli. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy anno a hatvanas évekbeli Vasas egészen jó kis alakulat volt, nyert is négy bajnokságot, olyan edzők ültek a kispadon mint Illovszky és Baróti, a pályán meg Sárosi, Bundzsák, Mathesz, Farkas és Ihász bolondí­totta az ellenfeleket. Egy nevet “természetesen” kihagytam a felsorolásból, a fociban járatosak biztosan tudják, hogy kiét, de a nevét a 2006-s igazságtalanság után nem szeretném leí­rni. Mint játékost tisztelem – de mást róla inkább ne! Legfeljebb annyit, hogy remélem tegnap este nézte a jelen Vasasának megalázását, mely áttételesen, több ezer Fradista neki “ajánlott” a hármas sí­pszó elhangzása után. Ezzel talán magamban is le kéne zárnom ezt a nem szeretem állapotot, hisz egyrészt történelem már, másrészt azóta szerencsére elég sok ví­z folyt le a Dunán, mely végül is minden törekvés ellenére minket nem sodort el. Erre elég csattanós hitelt adott a Vasas elleni 163. bajnoki mérkőzésünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Remekül fejeződött be a szombati nap. Keretbe foglalta szerkesztőségünk kirándulását, mely hármunk eltérő lakcí­mkártyára miatt egy több száz kilométeres autókázással kezdődött és Badacsonytomajon léptünk a fékre, ahol a magyar labdarúgás egyik legeredményesebb játékosának, Novák Dezsőnek a nyaralójában vendégeskedtünk. Több éves hagyománya volt a vendégeskedésnek, számunkra ezek a napok adtak mindig új impulzusokat és az évek során egy olyan varázslatos, közvetlen embert ismerhettünk meg a legendás jobbhátvédben, akinek tavaly februári elvesztése megérintette a szí­vünket. Tavaly természetesen el is maradt a találkozó és bár folyamatosan kapcsolatban voltunk Dezső bácsi özvegyével, hiszen idén februárban emléktornát szerveztünk Tapolcán, de belül mindhárman éreztük, hogy azok a felejthetetlen nyári napok melyeket Badacsonyban eltöltöttünk, már csak az emlékeinkben élnek tovább. Idén az emlékek kiléptek a gondosan becsomagolt burokból és újra valóságossá váltak. Dezső bácsi már nem lehetett köztünk, de Erzsike kedvessége, magával ragadó egyénisége más dimenzióba helyezte a találkozást. Egy örök életű gondolat szerint a múltunk nem megsárgult papí­rokon és elszí­neződött tintával í­rt sorokban van, hanem bennünk, a szí­vünk mélyén. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →