Vasárnap reggeltől egyforma gondolattal ébredek. Bevillan egy régen látott film története, igazából a cí­mére sem emlékszem, csak a két főszereplőre, Bill Murrayre és főleg Andy McDowellre. A film arról szól, hogy Bill minden reggel úgy ébred fel, hogy mindig ugyanaz a nap van és mindig ugyanazokat az eseményeket éli meg újra és újra.

Ezek után valószí­nűleg mindenkinek azonnal beugrik, hogy a gondolataim miért is járnak éppen ezen a történeten. Milyen jó lenne, hogy minden nap augusztus 1-jével ébrednénk. Milyen jó lenne, ha minden nap átélhetnénk azokat a pillanatokat.

Kezdődött a feszült várakozással, a visszaszámolt percekkel, a készülődés izgalmával, majd beteljesedett az egész mérkőzés fergeteges hangulatával.

Ahogy eljátszottam a gondolattal, egyre több részlet rémlett fel a filmmel kapcsolatban és rájöttem arra is, hogy mégsem szeretnék Bill bőrébe bújni.

Az ok nagyon egyszerű. Miért gondolom azt, hogy a Zete elleni mérkőzést kell állandóan átélnem? Bár fantasztikus volt, de én többet akarok. Még több ilyen mérkőzést, még több ilyen hangulatos, varázslatos estét. Főleg úgy, hogy elmúlt negyven évben is volt részem hasonló élményekben. Sőt, ha a Diósgyőr-Szentély között megtett autóskalandra vagy az azt követő ünnepségre gondolok, még fölözték is a szombati élményt. Ettől függetlenül mégis napokon keresztül járt a fejemben az ötlet az állandó szombattal való ébredésről. Az okát is tudom.

Mert, most ismét nagyon jó Fradistának lenni. Mindig is jó volt, de az elmúlt évek gyötrelmei után, most mégis mást jelentett. Visszahozta a régi élményeket is.

Mert, most ismét jó volt ismerősökkel találkozni, jó volt a reggeli meleg kifliért bemenni a boltba, és mintha az eladó kislány is kedvesebben mosolygott, mint általában, öröm volt hallani az újságostól vasárnap reggel, hogy – a Sportújság, az bizony elfogyott. Tudja, a Fradi miatt.

Ma reggel – bár még titokban reménykedtem abba, hogy megint szombat van -, amikor betértem a kisboltba, egy ismerőssel futottam össze, aki egyből nekem is szegezte a kérdést: – a tegnapi henger után mire lesztek képesek pénteken?

Csodáltam a kérdését, mert eddig, ha találkoztunk mindig a horgászélményeivel traktált, de úgy látszik mindenhol beköszöntött a szép, új világ.

Vissza is zökkentem a normál kerékvágásba. Elfeledtem Bill Murrayt, az állandóan ismétlődő napot, mely egy idő után, bármennyire is csodálatos volt, unalmassá, egyhangú válik. Egyedül Andy McDowell varázslatos mosolyát nehéz feledni, de ez megint egy más történet.

A menetelés tegnap folytatódott, az esti Liga-kupamérkőzésen egy félidő alatt rámoltunk be egy négyest. Nem értékelem túl, a helyén kell kezelni ezt a győzelmet is, de a tanulságokat azért le lehet vonni. A „B” csapatok küzdelmében ennyivel vagyunk jobbak.

A tegnapi napon, a testvérfórumon egy komment figyelmeztetett: hogy visszább az agarakkal, nehogy kellemetlen csalódásban legyenk részünk. Válaszomban neki azt í­rtam, és most sem tudnék más felelni rá: ma még nincs kedvem visszafogni az agaraimat. Ma még ünnepelni akarok, ma még sütkérezni akarok a közös örömben és nem hagyom, hogy ebbe bárki is belerondí­tson.

Holnaptól már jöhet a munka, kezdődhet a féltés a pénteki mérkőzés miatt. Már látom előre a sorsom. Mert időtlen időkig benne vagyunk ebben a körforgásba, és bár szerencsénkre nem ismétlődnek a napok, mint a filmben, de aki egyszer is belekóstolt ebbe a csodálatos hangulatba, képtelen kilépni belőle.

Lalolib

Robert Merle világhí­rű regényében csak két nap az élet, és a történet is a második világháborúban játszódik a napsütötte tengerparton, mondókám egy kicsit mégis asszociál az akkori történésekkel. Itt most hét napról van szó, és valójában nem az életünk függ tőle annak ellenére, hogy lélegzetvisszafojtva várjuk a tényleges bajnoki rajtot a Szentélyben.

Azt, hogy az elmúlt három évben az életünkért harcoltunk, már senki sem vitatja. Voltak olyan erők, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy végleg eltűnjön a három E betű a magyar foci térképéről. De az erejével nem számoltak.

Nem számoltak az Erkölccsel, mely több mint száz éve vigyázta a zöld-fehér cí­mert. Mert a mi erkölcsünk nem egyenlő a kizárást, a megszűnést akarók táborával. A Mi erkölcsi nagyságunk az, hogy rátaláltunk arra, amit igazán szeretünk. Arra az egyetlen dologra, ami mindennél többet jelent nekünk a világon. És, hogy megtartsuk, harcoltunk érte, kockáztattunk, mindent mögé helyeztünk. Felvállaltuk a száműzetést, felvállaltuk a pénztelenséget. Volt, mikor már csak Istenhez fordulhattunk, de még akkor is, a hit erején túl is tudtuk, a mi erkölcsünk sokkal erősebb bármilyen megaláztatásnál.

Nem számoltak az Erővel sem. Mert Mi a szí­vünk legmélyén szeretjük a Fradit, hiszünk benne, ezáltal erősebbnek érezzük magunkat a világnál, és olyan derűs nyugalom száll meg minket, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy hitünket semmi és senki sem győzheti le. Talán ezt a különös erőt érezték meg az angol befektetők, amikor mellénk álltak. Még akkor sem hátráltak meg, amikor már veszni látszott minden. De a szimpátiatüntetésen újból érezték az erőt, mely ellen már a kártevők sem tudtak újabb támadást intézni.

És nem számoltak az Egyetértéssel sem. Nem is számolhattak, mert nem is tudják mit jelent. Mert történelmünk nem a széthúzások láncolata, hanem a közös célért való kiállás jelképe. Mert elvették ugyan a stadiont, a zászlót, a nevet. De mi új stadiont épí­tettünk, mi lehoztuk a padlásról az elrejtett zászlót, mi visszavettük a nevünket, mely soha, de soha nem lesz eladó.

Már csak hét nap és útjára indul a labda a Szentélyben. Fogjunk hát össze, és ne figyeljünk azokra, akik nap mint nap, halk kopogás helyett, dörömbölnek az ajtónkon. Ne járjunk úgy, mint Merle regényének kitörni akaró katonái, akiknek csak két napjuk volt az életre, mely tele volt izgalommal és fordulatokkal, küzdelemmel és meghátrálással, de volt benne remény és szeretet is egyszerre.

Szerencsére a mi életünk nem lehet csupán két nap, de hét nap sem. Hiszen Abraham Lincoln szerint a legvégén nem az fog számí­tani, hogy mennyi év volt az életünkben, hanem hogy mennyi élet volt az eltöltött években.

Nekünk, Fradistáknak 110 ilyen év volt. Ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni ezt az örökséget, még jobban össze kell fognunk. Mert együtt erősek vagyunk. Nem kell új Erkölcs, új Erő és új Egyetértés. Mert azt hordozzuk már 110 éve. De vigyázni rá, óvni, dédelgetni, azt kell. Kezünkben a sorsunk, ne engedjük, hogy még egyszer próbára tegyék a hitünket.

(Lalolib)

Először is elnézést, hogy egy személyes történettel indí­tok. Talán 10-12 éves lehettem (a hatvanas évek végén), amikor az egyik hétvégén nagyapám felvitt a Szentélybe. Emlékszem az induláskor nagyanyám elég ingerülten és dühösen oktatta ki a papit, hogy vén feje létére lehetne annyi esze, hogy nem egy zöld-fehér csí­kos pólóban megy fel Pestre. Majd meg fogják szólni a vonaton, hogy vidéki ember létére nem tiszteli a nagy fővárost, mert oda szerinte csak fehér ingben lehet menni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ma reggel egy jósnő állí­tott meg városunk sétálóutcáján. Eléggé tört magyarsággal közölte, hogy ő bizony lát a jövőbe és megmondja mi fog velem történni az elkövetkezendő években. Ezen kí­vül képes a körülöttem felgyülemlett gonosz erőket is elüldözni és megtisztí­tani a karmámat. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Egyszer egy kritikus megkérdezte Samuel Beckett-től, ugyan mondja már meg kit, vagy mit értett Godot-on. Az í­ró drámaköltő azt válaszolta: “Ha tudtam volna, megí­rom a darabban.” Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →