Közelmúltunk – 1993 ősz: Egy drapéria „előélete”

Vannak évek melyekre nem szí­vesen emlékezünk. Legszí­vesebben örökre kitörölnénk az emlékezetünkből, és lehetőség szerint mindent el is követünk annak érdekében, hogy arról az időszakról ne szóljon egyetlen gondolatunk sem. Ez még akkor is í­gy van, ha csupán egyetlen esemény az, mely miatt hajlandóak lennénk naptárat módosí­tani, sőt még abba is belemennénk, hogy emiatt néhány kellemes emlékünk is a feledés homályába vesszen. Pedig tudnunk kéne, a múltunkat csak teljes valóságában lehet elfogadni és nem lehet benne úgy válogatni, mint egy zöldségesnél. Ráadásul a jelenünket is csak úgy érthetjük meg igazán, ha a múlt legfájóbb emlékeit nem zárjuk el, hanem megmutatjuk és főleg megpróbáljuk megérteni.

Az 1992/93-as bajnoki szezont nem úgy zártuk le, hogy számomra az 1993/94-as bajnokság végkifejlete szinte fizikai fájdalmakat fog majd okozni, sőt közel 20 év távlatából úgy próbálom megérteni, hogy arról értekezek a bevezetőben, hogy vannak évek melyeket ki szeretnénk törölni az „emlékiratainkból”. A ma már legendássá váló bajnoki cí­m után Nyilasi Tibor vezényelte Fradi a csalódást jelentő harmadik helyet szerezte meg bajnokságban, de vigaszdí­jként begyűjtötte a magyar kupát. Ettől természetesen jobb kedvünk lett és úgy gondoltuk, hogy a következő szezonban minden ismét a helyére fog kerülni és Nyilasi Tibi „élete végéig” kibéreli magának a kispadot. Ráadásul a nyári kánikulában olyan hí­rek kezdtek el terjedni melyek alaposan felkavarták az érzelmeket. Egyrészt ami már várható volt, hogy Fodor Imi távozik és Svájcban folytatja a pályafutását (St. Gallen). Rajta kí­vül távozott még Fonnyadt, Schneider, Szenes, és Vaszil, akik nem számí­tottak igazán nagy neveknek, de Fonnyadt kivételével tagjai voltak Nyilasi Tibor „aranycsapatának” és ki tudná elfelejteni Szenes bombagóljait az Újpest ellen? Talán még tovább is „károgtunk” volna a távozók listáját látva, ha nem robban a nyári átigazolási bomba, mely alapjaiban rengette meg a Ferencváros mindennapos életét.

Détári Lajos

Détári Lajos a Fradiban! Mint egy nyári villám, vagy egy vállról indí­tandó rakéta, úgy csapódott belénk Döme átigazolási hí­re. A kor talán egyetlen Európa klasszis játékosa, aki kölcsönben, egy évre érkezett 1993 nyarán a Fradihoz. Döme 1980-ban kezdte profi pályafutását a Bp. Honvédban. Hét sikeres év után igazolhatott Németországba, majd egy év Frankfurtban eltöltött idő után, rekordösszegért tette át a székhelyét Görögországba. Onnan vezetett az útja Olaszországba és az FC Ancona együttese adta kölcsön a Fradinak. A hí­rt Havasi Mihály, a Ferencváros klubtitkára jelentette be és elmondta, hogy egy hónappal ezelőtt a Détárival és az após-menedzser Komora Imrével folytatott beszélgetés során vetette fel, mi lenne, ha „Döme„ az FTC-t erősí­tené. A gondolat mindenkinek tetszett, í­gy elkezdődött a szerződtetés körüli procedúra, amiből huzavona lett, miután több mint bonyolulttá vált annak kiderí­tése, hogy a labdarúgót kitől kell megvásárolni, ki rendelkezik a játékengedélyével. A Ferencváros tárgyalt az MLSZ-szel, az Olasz Labdarugó Szövetséggel, végül a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez (FIFA) fordult az ügy tisztázása érdekében. Czékus Lajos, az MLSZ főtitkárhelyettese közölte, hogy Détári szerződései közül már több is szabálytalanul köttetett. Az igazi vita azonban azon folyik, hogy az Anconáé, vagy a Bolognáé a játékos. A Bologna ugyanis 500 millió lí­ráért eladta Détárit az Anconának, de ebben az összegben 300 millió kölcsönként szerepel. Mivel az Ancona ezt nem fizette vissza, í­gy a Bologna is azt állí­tja, hogy a labdarúgó az övé. Szerencsénkre a FIFA az eset tisztázásáig felhatalmazta az MLSZ-t, hogy adjon Détári részére ideiglenes játékengedélyt az FTC-ben való szereplésre.

Az örömben természetesen egy kis „üröm” is vegyült, hiszen sok Fradista nem tudta elfelejteni azt, hogy Döme hét évig a Bp. Honvéd játékosaként sokszor tört borsot az orrunk alá, pluszt azt vetették a szemére, hogy csak levezetni jön haza mert külföldön már nem kell. Döme helyett sokan inkább a fiatal tehetségeinkkel számoltak volna (Hrutka, Lisztes, Zavadszky). A rutin és a kétségtelen tudás aztán nagyon hamar kioltotta az ellenhangokat. Détári Lajos már az első bajnoki mérkőzésen megmutatta, hogy miért is számí­tott közel 10 éven át Európa egyik legjobb játékosának.

A bajnoki nyitányra 1993. augusztus 14.-én a Népstadionban került sor a BVSC ellen. Akik kilátogattak azok az álmos első félidő után egy igazi focigálát láthattak, Döme remekül irányí­totta a csapatot, a szurkolók meg elégedetten dörzsölték a kezüket és a szokásos szurkolói optimizmus okán már arról kezdtek el áradozni, hogy a Lipcsei, Détári, Albert középpályás sor mindenkit simán le fog söpörni a pályáról, és a Siófokról igazolt Kovács Józsefnek nem is lesz más dolga, mint kettesével lőni a gólokat, ahogy azt a BVSC ellen is tette (végül is a 21 bajnoki mérkőzéséből nyolcszor volt eredménye). A nyitány parádésra sikerült (5:1), a folytatásban a Haladást fogadtuk és az ünneplésen túl nyertünk is 2:1-re.

Wukovics a Toldi Vándordí­jjal. A hátérben a másik ünnepelt: Telek.

Wukovics a Toldi Vándordí­jjal. A hátérben a másik ünnepelt: Telek.

Az ünnepek, a dí­jak azokban ezekben az években még fontosak voltak és erősí­tették a Fradizmusunkat. A Haladás elleni mérkőzés előtt két ilyen dí­j is átadásra került. A „Golden Gate” dí­jat Telek András, a Toldi vándordí­jat meg Wukovics László vehette át. Sajnos ezek a dí­jak ma már csak az emlékek között és a vitrinekben dí­szelegnek és már nem adják át évente, hirdetve a Ferencváros összetartó erejét. Talán kevesen tudják, de a Golden Gate dí­jat kaliforniai magyarok alapí­tották mellyel egy világot átölelő kapcsot kí­vántak létrehozni a zöld-fehér szí­n szerelmeseinek. A Toldi vándordí­j már ismertebb, hiszen a Fradi legendás csatára alapí­totta 1973-ban: „Szeretnék egy olyan vándordí­jat felajánlani, amelyet minden évben az FTC legjobb formában lévő labdarúgója kap kiemelkedő teljesí­tményéért.” A serleg közel 20 éven át az egyik legjelentősebb „belső elismerésnek” számí­tott, 1986-ig a szezon legjobb játékosa, utána a legtöbb gólt szerző játékos kapta meg. A legjobb teljesí­tményt nyújtók között olyan neveket találunk, mint: Bálint, Martos, Vépi, Zsiborás, Takács és Nyilasi Tibor. 1993 őszén ezt a dí­jat Wukovics László vette át, 20 ezer felállva tapsoló szurkoló előtt, rangot és megbecsülést szerezve ezzel saját pályafutásának. Kár, hogy ma már csak az emlékekben él tovább.

Egy kis kitérő után folytassuk közelmúltunk sorozatunkat egy olyan mérkőzéssel, melynek a rangját sokan vitatták a kezdetektől, és sokan bí­rálták azért is mert a bajnokság közepette rendezték meg. A Szuperkupáról van szó, az elmúlt szezon bajnokának és kupagyőztesének „párbajáról”, mely a megnyert kupán kí­vül arról volt hivatott dönteni, hogy melyik csapat tudott előrébb lépni a felkészülés során. Ezen túl presztí­zse is volt a szuperkupának, adott egy lehetőséget a visszavágásra, mely a Fradi szempontjából 1993. augusztus 25.-én sikerült is, hiszen 2:1-re vertük a tavalyi bajnok, Bp. Honvéd csapatát. A lényegesen jobb formában játszó, az első félidőben kifejezetten élvezetes produkciót mutató Ferencváros állva hagyta a bajnokcsapatot, amely csak a második félidőben jött rá arra, hogy ha keresni akar valamit, akkor rohamoznia is illik. A zöld-fehér gárda a tavalyi Szuper Kupa-ezüst után ezúttal teljesen megérdemelten végzett kupagyőztesként a bajnokot megelőzve, mert nem azzal törődött, hogy a hétvégén bajnoki csata elé néz (mint tette azt a Honvéd), hanem minden erejét, lendületét mozgósí­tva igazán emlékezetes játékkal kí­vánta meglepni szurkolóit. Sikerült.

„- Nagyon elégedett vagyok, azt hiszem eddigi jó sorozatunk biztatást adhat a további bajnoki szerepléshez, és a Kupagyőztesek Európa Kupájában történő helytálláshoz – mondta dr. Szivós István, az FTC ügyvezető elnöke. – Tisztelem és becsülöm azt a győzni akarást, amely minden találkozón jellemzi a csapatot, s természetesen szombaton Sopronba is a két pontért megyünk.”

A két pont aztán meg is lett, még ha nehezen is. 1:0-ra győztünk, a „friss” Toldi-dí­jas Wukovics góljával. A kissé necces győzelmet egy igazi gólparádé követte a Vasas ellen. Bár az első találatot a piros-kékek szerezték, de utána egy varázslatos Döme gól után (úgy döntötte sorra a Vasas védőket mintha azok kuglibábuk lettek volna) már fieszta költözött a Szentély arénája közé. Ötös lett a vége, és négy forduló után imponáló teljesí­tménnyel álltunk a tabella élén: Négyből négy, gólarány 13:3, közte mócsing és totál boldogság. A boldogságot néhány nap múlva már a gyász váltotta.

Zsiborás Gábor

1993. szeptember 7.-én elhunyt Zsiborás Gábor. Értetlenség, tehetetlenség és néma düh kí­sérte az utolsó napjait. A válogatott edzésén lett rosszul, bár azonnal kómába esett, és eszméletét már nem nyerte vissza, a halála napjáig még sem hittük egy pillanatig sem, hogy nem jön vissza közénk többet. Bár akkor már az MTK játékosa volt, de nem volt olyan Fradi érzelmű szurkoló, aki nem küszködött a könnyeivel Zsiga halálhí­rének bejelentésekor. Zsiborás Gábor 407 alkalommal védett zöld-fehérben (volt még egy „vegyes” csapatos meccse is), magyar bajnok és kupagyőztes, Goldet Gate és Toldi dí­jas, a Ferencváros örökös bajnoka. Egy legendás kapus aki örökre beí­rta magát a Fradi történetének aranylapjaira. Emlékét nem csak a TempóFradi oldalain, de a Fradista szí­vünkben is örökre megőrizzük.

A tragédia árnyéban került sor szeptember 11-én a 167. örökrangadóra a Hungária körúton. Az 1:1-es döntetlen talán nem volt véletlen (itt nem szándékosságra utalok, inkább a sorszerűségre) és bár pontot vesztettünk, de igazán senki sem tudott haragudni érte.

A foci igazi szerelmesei tudják, hogy néha egyetlen mérkőzéssel le lehet rombolni azt, amit hetek vagy hónapok óta épí­tett fel egy csapat. A remek bajnoki rajt után – amit sikerült megspékelni egy szuperkupa győzelemmel – mindenki felfokozott hangulatban várta a KEK első fordulóját az FC Innsbruck ellenében. A Fradi kiemeltként kapcsolódott be a küzdelmekbe (43 csapatból a 17. helyre rangsoroltak minket) és bár az osztrák labdarúgás felemelkedőben volt, de mindenki továbbjutást várt, melyhez egy döntetlent „ajánlottunk” a sógoroknak, de ők inkább úgy döntöttek, hogy megpróbálják már az első mérkőzésen dűlőre vinni a továbbjutás kérdését. A 3:0 őket igazolta, minket meg teljesen lesújtott.

„Nyilasi Tibor: Csalódás számomra csapatom szí­v és akarat nélküli játéka. Három gólt kaptunk, három pontrúgás nyomán. Szomorúan kell tapasztalnom, hogy az osztrákok is felülmúlnak bennünket. A továbbjutásunkra legfeljebb húsz százalék esélyt adhatok.”

Vajon egy mérkőzés tényleg le tud rombolni mindent? Vajon egy be nem kalkulált vereség után talpra tud állni a csapat? Vajon egy ilyen kudarc után a közönség továbbra is kitart a csapat mellett? Számtalan kérdés, amit valószí­nűleg számtalanszor teszünk fel és akik szeretik a focit és a szí­vük zöld-fehér, azok számára a válasz is meg van már évtizedek óta. Ahogy 1993 őszén is meg volt, hiszen a következő bajnoki fordulóban rangadó következett a Honvéd ellen, és közel telt ház szavazott bizalmat csapatnak. Bár a játék hagyott kí­vánni valót maga után, de a küzdőszellem példás volt. Amikor már mindenki elkönyvelte a döntetlent a rangadón, akkor jött Lipcsei Péter aki a „90 perc minden bosszúságát összegyűjtve a 16-os vonaláról hirtelen elhatározásból nagy gólt lőtt a jobb felső sarokba (2:1). A középkezdés után már nem volt módja fordí­tani a vendégcsapatnak.” Ezzel továbbra is vezettük a bajnokságot, hat forduló után öt győzelemmel és 16:5-ös gólaránnyal.

Sok pihenőt nem kaptunk, hiszen három napra a rangadó után Tatabányán nyertünk 1:0-ra magyar kupa mérkőzésen, majd augusztus 25-én már a Siófok következett. Feszí­tett tempó, de azokban az években ez természetes volt. Egy újabb gólgazdag mérkőzésen 4:2-re nyertünk, érdekesség, hogy a Siófok első gólja Fischer Pál szerezte, és a Siófoktól hozzánk igazolt Kovács is betalált. Vele kapcsolatos érdekes adat, hogy az előző szezonban, amikor még Siófokon szerepelt, mindkét mérkőzésen gólt lőtt a Fradi kapujába.

A következő napok kérdése adott volt. Vajon az ismételt jó bajnoki menetelés mire is lesz elég a KEK visszavágón? Bár az idegenben elszenvedett három gólos vereség felért a kieséssel, de mindenki azt mondogatta, hogy ha az osztrákok tudtak egy félidő alatt három gólt lőni, akkor vajon a Fradi miért ne tudna? A választ a visszavágó adta meg. „A Ferencváros nem í­rt aranybetűs lapot saját KEK-história könyvébe. A szerdai visszavágó gyakorlatilag csak 19 percig tartott, mert amikor az összesí­tésben négy gólnyira nőtt az osztrákok előnye, csak kötelességből folytatták a küzdelmet a mérkőző felek. Az Innsbruck átkozhatja magát, mert a második félidőben több góllal is megbüntethette volna az olykor átjáróházra emlékeztető ferencvárosi védelmet. Egyértelműen a jobbik csapat jutott tovább.” Ennyire egyszerű lenne a válasz? Akik látták a mérkőzést (a szokásoshoz képest elég foghí­jas volta lelátó) azok tudják is a választ. Tényleg a jobbik csapat jutott tovább, ami nagy csalódás volt mindenki számára és mely elindí­totta azt a folyamatot (sokak szerint ez sokkal később kezdődött) mely a szomorú végkifejlethez vezetett.

Persze addig még sok ví­z folyt le a Dunán, de már tudom, hogy nehezen fogom túltenni magam a végkifejleten, amit után évekig nem tudtam megbocsájtani a Fradi nagy családjának (ahhoz egy BL szereplés hangulata kellet). A kupakiesés a szurkolókat is elbizonytalaní­totta, mely erősen kihatott a Vác elleni mérkőzés látogatottságára. Az Üllői úton ritkán fordult elő, hogy csak négyezren buzdí­tsák a csapatot. A gyér érdeklődés nem csak a csalódottság miatt volt, hiszen a mérkőzés előtt óriási vihar foglalta el a Szentélyt és végig zuhogó esővel „büntette” a játékosokat. Akik megpróbáltak a sárdagasztásban elfogadhatót nyújtani, de negyed óra alatt annyira használhatatlanná vált a pálya, hogy ott inkább ví­zilabda meccset kellett volna rendezni. Hiába támadtuk végig a mérkőzést, gólt nem sikerült lőnünk, í­gy a döntetlen azt is jelentette, hogy nyolcadik fordulóban át kellett adnunk az első helyet a Debrecennek.

A góltalanságunk Pécsett folytatódott, ahol a hazaiak 90 percen keresztül „hősként védték a várukat”, igaz ehhez kellett csatáraink tehetetlensége is. A pécsi kirándulás a döntetlen ellenére eredményt is hozott, hiszen a Debrecen vereségével ismét az élre ugrottunk. A Pécs ellen mérkőzésnek volt még egy emlékezetes pillanata, melyre akkor igazából nem figyeltünk fel, de jóval később az a játékos aki a 62. percben csereként pályára lépett a hazaiaknál, bajnoki cí­mhez (2003/2004) segí­tette a Ferencvárost. Tököli Attiláról van szó, aki Pécsett született és 17 évesen a PMSC szí­neiben mutatkozott be az NB1-ben, 1993-ban. A pécsi kirándulás után egy rangadó következett a Verebes József által dirigált Győri ETO ellen (ez idő alatt a válogatott edzője is volt a „mágus”). Érdekes módon nem is ült a le kispadra, a Fradi klubházából irányí­totta a vendégeket. Azt nem tudni, hogy ez mennyire zavarta meg a győri zöld-fehéreket, de tény, hogy a meccs kétharmadáig igazából sok közük nem volt a játékhoz. Végig a Fradi irányí­tott, és Albert duplájával (főleg a második gólja volt parádés) simán vezettünk amikor a 71. percben Kuttor váratlanul szépí­tett. Utána a vendégek minden erejüket mozgósí­tva megpróbáltak egyenlí­teni, de igazán helyzetig sem jutottak el. A Debrecen vereségével már két pontra nőtt az előnyünk (azokban az években még a 2 pontos rendszer volt érvényben). Tí­z forduló, vereség nélkül, és két gól nélküli döntetlen „romboló” hatása ellenére is 22:8-as gólkülönbség! Ennek ellenére, hogy a nézők nehezen bocsájtották meg a KEK kiesést, és a remek bajnoki menetelés ellenére is nagyon megcsappant a nézőszám (a Győr ellen is „csak” 9 ezren voltunk).

Azt egyetlen Fradi szurkolónak sem kell ecsetelni, hogy milyen feszült várakozás szokta megelőzni az „év mérkőzését” az Újpest ellen. Ráadásul a Debrecen sorozatbeli harmadik veresége azt jelentette, hogy egy győzelemmel 3 ponttal megléphettünk volna a többiektől, de egy vereség esetén sem „taszí­tottak” volna le minket az első helyről. Bár az 1:0-ás vereség ellenére megmaradtunk az élen, de Fradista lelkünk ismét komoly sérülést szenvedett. A rangadón végig a mi akaratunk érvényesült, de a legnagyobb helyzeteket is kihagytuk, vagy Praj védett bravúrosan. Az Újpest meg az egyetlen helyzetét kihasználva nyert.

Wukovics László

A fájó vereséget a következő fordulóban a Csepel csapatán bosszultuk meg Wukovics mesterhármasával, de utána jött két olyan mérkőzés, melyek sikerrel rondí­tottak bele az őszi szereplésünkbe. Mielőtt rátérnénk a vereségek „magyarázatára”, meg kell emlí­tenünk, hogy a Csepel elleni mérkőzés nem csak Wukovics mesterhármasa miatt emlékezetes, hanem egy csere is „beí­rta” magát a ferencvárosi labdarúgás történetébe: a 76. percben egy 17 éves (csak emlékeztetőül, hogy Tököli is 17 évesen mutatkozott be az NB1-ben 1993-ban), loboncos hajú fiatal toporgott a vonal mellett és várta, hogy Cigan helyett a pályára léphessen. 1993. október 30.-án, Lisztes Krisztián először szerepelt a Fradiban. Annak ellenére, hogy zöld-fehér pályafutása nem tartott sokáig (1996-ban szerződtette a VfB Stuttgart, de még kitöltötte az évet és 1997-ben hagyta el a Ferencvárost), de az első korszaka, 1993 és 1996 között hozta meg számára a hí­rnevet.

Lisztes Krisztián

A történeti visszatekintés után jöjjenek a vereségek, melyek után lecsúsztunk az első helyről. A novemberi időjárás alaposan felforgatta a menetrendet, a 14. fordulót például két menetben játszották le, köztük a Videoton elleni mérkőzésünk is egy héttel később került sor. Ez persze nem magyarázza azt, hogy először Békéscsabán szenvedtünk 1:0-ás vereséget, majd a Videotontól kaptunk ki 3:1-re. Békéscsabán nem érdemeltünk vereséget, végig a mi akaratunk érvényesült, de sajnos a helyzetek megint kimaradtak, mi meg egy szerencsétlen gólt kapva pont nélkül tértünk haza a viharsarokból. A Videoton elleni vereséget már nem lehetett magyarázni. Csapnivaló játékkal kaptunk ki úgy, hogy egyetlen pillanata sem volt a mérkőzésnek amikor felcsillantak volna a remény a pontszerzésre. 1993 novemberében nemcsak az időjárás volt kegyetlen, és nem csak amiatt szomorkodtunk, hogy kétszer is kikaptunk egymás után, hanem egy váltás is borzolta az idegeinket.

Ennyi év távlatából már én is azoknak adok igazat, akik azt mondták Détári Fradiba jöveteléről, hogy ez nagyon rövid életű lesz, mert Döme pályafutását irányí­tó apóst egyetlen egy dolog vezényelte, ami nem volt más, mint a pénz. Egy évről volt szó, aztán három hónap lett belőle. Összesen 19 mérkőzés, melyből 13 volt bajnoki, 3 gól, melyből 1 született bajnoki mérkőzésen. Détári visszatért Olaszországba és a Genoa csapatához szerződött. Nem alkotott maradandót, igaz ideje sem volt nagyon rá. Pozití­v a távozásában az volt, hogy ezzel utat engedett az „utódnak”, Lisztes Krisztiánnak.

December elején már csak az volt a kérdés, hogy vajon sikerül-e befejezni a bajnokságot, hiszen a tél korán jött, havazással, jéggel és hideggel. 1993 őszének utolsó bajnokiját már játékra szinte alkalmatlan pályán rendezték meg az Üllői úton. A tét nagy volt, hiszen egy győzelemmel a harmadik helyen zárnánk az őszt, két pont hátránnyal a vezető Vác mögött. A havas, jeges pályán nem alakulhatott ki folyamatos játék, annyit csúszkáltak a játékosok mintha egy hoki edzésen lennének, a szurkolók meg hol egymással, hol a debreceni kapussal ví­vtak hó csatát (vele elég egyoldalú volt az „ütközet”). Arról meg, hogy a szurkolók hamar elfelejtsék Détárit, az utód, Lisztes gondoskodott, hiszen remek játékkal és élete első NB I-es góljával tette le a védjegyét. Győztünk 1:0-ra, ezzel a Vác és a Békéscsaba mögött a harmadik helyezést értük el 1993 őszén:

3.  Ferencváros 15 9 3 3 27:13 21 pont.

Nem volt különleges és nem is volt emlékezetes 1993 ősze. A csapat tette a dolgát, voltak jó periódusok, voltak idők amikor már bajnokként láttuk a Nyilasi csapatot, de volt kí­nos pillanatok, melyek szép lassan, de előre vetí­tették a szomorú véget. Néhány hónapig volt egy Détárink, de távozásával három évig lett egy Lisztesünk. Mérleget vonni a félidőben soha nem reális, hiszen ismerve a Ferencváros tavaszi meneteléseit, ott volt a lehetősége annak is, hogy 1991/92 után újra bajnokot ünnepeljünk az Üllői úton. Meg fog ismétlődni 1992 tavasza? Ismerve a történetet egy kicsit költői a kérdés, de ettől függetlenül sorozatunk következő részében megpróbálunk felelni rá és főleg megpróbálunk választ találni arra a drapéria, amit 1994. június 4.-én feszí­tettek ki a Szentélyben.

És melyre a mai napig nem tudom a valódi választ.

– lalolib –

Előző rész: 1993 tavaszKövetkező rész: 1994 tavasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
07.31.17:45 M4 Sport
BL selejtező 08.04.20:00 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ