Negyven nap a túlsó féltekén III. – Mégsem vágták darabokra Friedmanszky kalapját

1980_hk_naplo_003Hargitai Károly, Pusztai László, és Ebedli Zoltán elbeszélése után, szabadon, Várkonyi Sándor tollából.

Milyen jó, hogy a derék Menotti kapitány csak a Coppa de Oron látta a mieinket játszani, s nem később, mert ebben az esetben visszavonja a korábbi meghí­vását… Hát szó ami szó, a San Lorenzo és a Newells Old Boys betyárul tönkretette a korábban szépen kialakult túramérleget. Persze, ha ezeket a kevésbé neves, az előzőeknél kisebb tudású ellenfeleket is legyőzték volna játékosaink, ha ellenük is olyan szí­vvel, akarattal, ugyanolyan becsvággyal küzdenek, mint a márkám, patinás együttesek ellen, ha ezeken az összecsapásokon is annyi energiát, hajtóerőt tudtak volna felvonultatni, mint korábban, akkor valószí­nűleg ez lett volna a világ „nyolcadik csodája”, s megdől egy korábbi elmélet, miszerint a mi futballistáink, ha nagyon megszí­vják magukat, ha nagyon odafigyelnek, ha módfelett akarnak, akkor képesek meglepő eredményekre, akkor még a legjobbakat is megszorongatják, ám ha már úgy érzik, van már egy-két jobb eredmény a hátuk mögött, akkor rögvest kiengednek… Már nem tépik magukat, nem küzdve játszanak, hanem csak játszadozni próbálnak. Egy kis lokni ide, egy cicoma oda, ami sajna, jelen helyzetünkben még nem áll jól nekünk, mi több, általában csak bajt hoz ránk.

A csoda tehát e téren még várat magára, továbbra is hűek maradtunk önmagunkhoz. A végére ellobbant a korábbi tűz, már korántsem volt olyan fegyelmezett csapatjáték, mint előtte, lankadt a figyelem. Mindezek mellé objektí­v okok, is társultak: sokasodtak a sérülések, a sok utazás, a hosszúra nyúlt túra fáradalma, idegfeszültsége mindinkább kiütközött.

A San Lorenzo elleni mérkőzésen például kis hí­ján új kapust avatott a csapat – Tepszics személyében. Elődei, a hivatásos kapuvédők ugyanis harcképtelenné vállak. Kovács kapusnak felszakadt a lábszára, össze kellett varrni. Kakas pedig a vállát fájlalta, olyannyira, hogy alig bí­rta emelni a kezét. Mit volt mit tenni, megkezdődött Tepszics gyors átképzése. Az edzéseken már figyelemre méltó dolgokat művelt a háló előtt, végül mégsem került sor a bevetésére, mert Kakast Gyarmati doktor valahogy „összedrótozta”, s í­gy vállalta a védést. A súlyos vereséget viszont még a „félkezű” kapusra való hivatkozás sem menti.

Bolí­via volt,

az utolsó előtti állomás, s ez a látogatás sem kecsegtetett túl sok jóval. Itt ugyan a magyar válogatott már egyszer elverte a hazaiakat, de azok a közelmúltban nem egy nagy „skalpot” ejtettek itt, a felhők közelében. Nagy csapatok, többek között a brazilok is vérző orral távoztak, s sűrű esküdözés közepette fogadták meg, hogy még egyszer a közelébe sem jönnek e tájnak, í­gy aztán a ligaválogatott tagjai sem repestek a boldogságtól, amikor leszálltak — mit le, „felszálltak” — a tengerszint felett 4000 méterre lévő repülőtérre. Az előzetes hí­rek nem túloztak, ebben az országban nem lehetett csak úgy összevissza ugrabugrálni, itt nem dúskált oxigénben a lentről jött látogató.

Santa Cruzban még hagyján, ott még elviselhető a dolog. Az Oriente ellen gól nélküli döntetlenre is futotta. De fent… La Pózban, ott tényleg más világ volt. Mivel viszonylag rövid időt töltött itt a csapat, a játékosok szervezete nem tudott átállni, igazodni a megváltozott körülményekhez, í­gy majd mindenki
végig fejfájással, kisebb szédüléssel, hányingerrel küszködött. Enni sem kí­vánt senki, a mérkőzésen pedig egy ideig jószerével csak bóklásztak fel s alá a mieink. Nagy sprintekről, oda-vissza rohangálásról szó sem lehetett, gondosan be kellett osztani azt a kis, levegőt, ami egy-egy főre itt jutott. Mire erre úgy ahogy rájött a társaság, már három gólt berámoltak a hazaiak. Szünet után már egy góllal megúszták a mieink, sőt rúgtak is egyet. Az biztos, ez a találkozó sem került be a portya maradandó emlékei közé. Annál inkább maga a város.

A legmélyebb

benyomást a nagy vásárlónegyed tette a társaságra. Amikor felsétáltak a meredek, szűk utcák labirintusába, szinte lenyűgözte őket a kép. Mindenütt az út mentén, állványon, padon, pokrócon, földön, kézben, háton, fejen, kéz alatt, mindenféle portéka kí­nálta magát eladásra. Békésen megfért egymás mellett a zsibárus csecsebecséivel, a rézbőrű indián népi faragásaival, a kifőzdés, a modern műszaki cikkeket árusí­tó boltos, a hentes, a borbély, a búr, a búr a bárkalappal…

Egy alacsony lócán teásfazék füstölgött. A fazék mellett gyanús külsejű ivóedények, valamint a tulaj foglalt helyet, aki szemlátomást önálló vendéglátóipari egységet képviselt. A játékosok nem palástolt kí­váncsisággal állták körül, mert égtek a vágytól, hogy közelebbről is megismerkedjenek vevőkörével. Nos, nem vártak hiába, hamarosan jött egy vendég. Korát első látásra nehéz volt megsaccolni, mivel vállig érő, csapzott haja, s rőt bajusza és szakálla alól napszí­tta arcából alig látszott valami. Ruhája sem a legelőkelőbb szalonból került ki, s az, hogy mikor, arra még következtetni sem igen lehetett.

Odatelepedett a lócára, a „séf” töltött neki a füstölgő folyadékból, a férfiú pedig lassan kortyolgatott. Kissé ragadós kezeit gondosan beletörölte a hajába, lábát hanyagul keresztbe vetette a térdén, úgy sziesztázott. A fiúk meg csak nézték, tetőtől a talpáig, s egyöntetű volt a megállapí­tás: ez az ember egészen biztos, hogy évekig gondosan megúszta a lábmosást. Ilyen fekete talpakat eddig még solha senki sem látott.

Odább egy mesztic húst mért. Szablyaszerű késével lekanyarí­tott egy jókorát, s már nyomta is a vevő kezébe, mí­g karnyújtásnyira lompos eb figyelte sóvár szemekkel mozdulatait. Nagyokat szagolt a levegőbe, mint „aki” igyekszek legalább a hús illatával jóllakni. Aztán, amikor beigazolódott az a feltevése, hogy ezúttal sem neki készül a csemege, mélabúsan pislogott néhányat, majd megnyalta a szája szélét, azzal is azt az illúziót keltve, hogy evett. A hatalmún piac, élt, lélegzett, nyüzsgő, sokszí­nű forgataga lebilincselte a fel, s alá kószáló magyar labdarúgókat. A nagy séta után közös volt a vélemény, hogy ez alighanem a világ egyetlen olyan bevásárló központja, ahol mindent tehet kapni.

Kivéve — levegőt.

Mexikóba,

az utolsó helyszí­nre, késve érkeztek, emiatt a tervezett két mérkőzésből csak az egyikre került sor. A hazai utánpótlás válogatott volt az ellenfél. Minden jó, ha a vége jó, tartja az örökbecsű közmondás, s tartotta Friedmanszky Zoltán vezető edző is, akt az utolsó taktikai értekezleten ékes szavakkal ecsetelte, hogy milyen szép dolog lenne győzelemmel feledtetni az utóbbi néhány gyatra eredményt. Milyen mán lenne győztesként, fütyürészve hazatérni. Hangsúlyozta, hogy ez ügyben áldozatokra is képes. Végül abban maradtak, hogy amennyiben megverik mexikói fiatalokat, az edző köteles végignézni, amint a játékosok késsel vagy ollóval apró darabokra vágják kedvenc kalapját. Sőt, nem csupán végignézni köteles, hanem közben vidám dalokat is énekelnie kell. A „dopping” erős volt, egy ideig törte is magát az együttes. Aztán kaptuk egy gólt. Még mindig törte, mind hevesebben kitámadott, egy kontrából újabb gól jött össze és vége…

A kalap pedig ma is él és virul.

Hazafelé a mexikói öböl felett az óriás DC 10-es egy rövid, de heves viharba került. A légikisasszonyok csendes imát mormoltak, í­gy képzelhető, mit éltek át a légiutat kifejezetten gyűlölő labdarúgók. Szokolai László akkor nehezen hitte, hogy valaha leszállnak még, de megnyugtatták a hidegvérűek, miszerint a légiközlekedés történetében még nem volt arra példa, hogy egy gép a légben fent maradjon.

Hazaérkeztek. S mivel a végén már egy kicsit beleszoktak, kikaptak edzőmeccsen a BKV Előretől…

Várkonyi Sándor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ