“Ó kapitány…kapitányom!…” – 57.

lakat-kapitány-2

Régebben munkanélküli, mint ameddig szövetségi kapitány volt…

Az amszterdami, megsemmisítő 1-8 után Egervári Sándor már a mérkőzést követő sajtótájékoztatón lemondott tisztségéről („Felelősséggel tettem eddig a dolgomat, de egy ilyen vereség után úgy tisztességes, ha egy kapitány azonnal felajánlja a lemondását. Én is ezt tettem!”), holott, ha az 1-8 (mondjuk) csak 1-3, akkor egyáltalán nem biztos, hogy távoznia kellett volna…

A bukaresti 0-3-ig (amelyet aztán követett a hollandiai katasztrófa, nem sokat számít, hogy közben itthon 5-1-re megvertük az észteket) senkinek sem volt különösebb baja a kapitánnyal, arról nem is beszélve: az utolsó körre még mindig maradt egy mákszemnyi esélye a válogatottnak arra, hogy az alapvetően kitűzött célt, a pótselejtezőt érő második helyet megszerezze.

(Az igazsághoz tartozik: ezt a mákszemet mikroszkóp alá kellett tenni, hogy legalább a kontúrjai látszódjanak, hiszen akkor lehettünk volna másodikok, ha a záró fordulóban Törökország – Isztambulban – legyőzi Hollandiát, Románia – Bukarestben – ikszel Észtországgal, mi pedig legalább 6-0-ra verjük Andorrát.

Volt egy egyszerűbb variáció is: a románok hazai pályán kikapnak az észtettől, a magyar válogatott pedig bármilyen különbséggel legyőzi Andorrát.)

Talán mondanom sem kell: szinte mindennek az ellenkezője történt!

Van Persiék nyertek Törökországban, Románia simán verte Észtországot, és bár hihetetlen gyötrődések árán és a futball nevű játék képzeletbeli arcára pírt borítva 2-0-ra „legyűrtük” Andorrát, az első helyen végző tulipánosoktól 11 ponttal lemaradva végeztünk a harmadik helyen, úgy, hogy a pótselejtezőt kiharcoló románok két egységgel szereztek többet, mint mi, azaz: ha nincs a budapesti 2-2, akkor.

Az utolsó kilencven percet már Egervári addigi segítője, Csábi József meccselte a válogatott kispadján (kuriózum: ezzel belépett a magyar labdarúgás 100 százalékos teljesítmény felmutatni tudó szövetségi kapitányai közé: Fehéry Ákos – 1918-1919 – öt meccsből ötöt, Holits Ödön – 1924 – egy találkozóból egyet nyert), a gárda bénultan játszott, de a második félidőben Nikolics találatával, majd egy öngóllal 2-0-s győzelmet aratott az minimális képességű andorrai amatőrök ellen.

Az összeállítás az alábbi volt: Király – Vanczák, Lipták (Korcsmár, 46.), Mészáros, Devecseri (Varga, 46.) – Stieber, Elek, Koman, Dzsudzsák – Nikolics, Szalai (Németh, 76.)

Az alig 4 000 néző drámaként élte meg a győzelmet a Puskás stadionban, ám még ha paradoxon is, de teljes joggal, hiszen immáron biztossá vált, hogy még pótvizsgát sem tehetünk a világbajnokságra, ahonnan hiányzásunk 1986-ig dátumozható vissza.

Az andorraiak elleni mérkőzést követően nem történt semmi más, csak az, ami hasonló helyzetben történni szokott: már másnap mindenki kapitánykeresésbe kezdett!

Kollegiális okokból most nem idézem fel, hogy melyik lap, melyik internetes portál kit (kiket) jelölt, meg mint „hót biztos” befutót a posztra (2015 novemberében visszaolvasva az akkoriban megjelent sorokat néha nem hiszek a szememnek, hogy egyáltalán leíródhattak bizonyos nevek…), az MLSZ vezérkara eleinte mindenképpen külföldről szeretett volna szakembert hívni a magyar válogatott élére, beleértve a szurkolók által leginkább vágyott jelöltet, Bölöni Lászlót!

Felvetődött a holland Fred Rutten, s inkább csak a kívánságok szférájában Dunga, illetve Paulo Sousa neve is.

Irgalmatlan viták kezdődtek mind az újságokban, mind a futballról szóló televíziós beszélgetésékben arról, hogy ki lenne az igazán jó kapitány?

Magyar legyen vagy külföldi az illető, és mindez egy olyan válogatott esetében, amelynél a selejtezők során csak Andorra, Málta, Luxemburg, San Marino, a Feröer-szigetek és Lichtenstein kapott több gólt, előállítva például azt az unikális helyzetet is, hogy két meccsen 12 kapott gólt regisztrált az ellen a Hollandia ellen, amely Andorra kapuját (ugyancsak 180 perc alatt) csak ötször tudta bevenni.

Az utóbbi évtizedekben sok szőnyegbombázás érte a magyar labdarúgást (néha akkora, hogy az már a sportág alapjainak megrendülésével fenyegetett), de a legnagyobb robbantásra december 19-én, egy Telkiben tartott sajtótájékoztatón került sor.

A magyar futballban, ha két ember tud valamit az már nem mondható titoknak, így a mai napig sincs sejtelmem, hogyan tudták az illetékesek a legszűkebb körben megtartani a döntést, amely, hogy a legfinomabban fogalmazzak: dermedt bénultságot eredményezett kihirdetésének pillanatában.

A Telkiben jelenlévő újságírók azt hitték, hogy a Nagy átverés című műsorban vannak, amikor Csányi Sándor elnök bejelentette: Pintér Attilát, a Győri ETO addigi edzőjét bízzák meg a nemzeti tizenegy irányításával.

Mindenki egy pillanatig azt gondolta, ez volt a tréfa, és majd mindjárt előlép a függöny mögül az „igazi” kapitány!

De nem lépett elő senki.

A magyar labdarúgás 51. szövetségi kapitányát valóban Pintér Attilának hívták!

Voltaképpen se játékosi, se edzői előéletébe sem lehetett belekötni.

Futballistaként, mint az 1984-ben, Moszkvában ifjúsági Európa-bajnokságot nyert csapat alapembere vált ismertté, amit csak jelentősen megnövelt ama tény, hogy a torna után azonnal a Ferencvároshoz igazolt.

Az Üllői útiakkal Magyar Népköztársasági Kupát, a bajnokságban ezüst és bronzérmet gyűjtött be (ahol később – már trénerként – a bajnokcsapatok edzőinek sorában is feliratkozott), MK-t nyert a Sopronnal, de bajnoki arannyal növelte tréneri gyűjteményét a Győri ETO szakvezetőjeként is.

Játékosként és edzőként mindig forrott körülötte a levegő, ő volt az a típus, aki soha semmit nem hagyott szó nélkül, és aki véleményének (akár igaza volt, akár nem) előbb adott hangot, mint végiggondolta volna mondókájának hatását és következményeit.

Ahogy a pályán játékosként, ha kellett mindig a szívét-lelkét adta a győzelemért, úgy amikor a kispadok világa lett életének fő közege, ismét nem tudta megtagadni magát: néha egy meccs alatt az edzők számára kijelölt meglehetősen szűk területen többet futott, mint egyikmásik játékosa a pályán.

Egy év alatt képes volt több konfliktust összegyűjteni maga körül, mint társainak százai teljes pályafutásuk alatt összesen, és miután nyilatkozatai során mindezt nem olyan stílusban adta elő, mint amikor John Keating szerepében Robin Williams a Holt költők társasága című filmremekben beszélt az angol irodalomról, a futballélet jószerivel minden rétegének szereplőivel összerúgta a port.

Csak a legritkább gondolkoztak el az emberek azon, mit is mond voltaképpen, hogy igaza vagy-e, vagy nincs, megszólalásainak hangvétele, stílusa, és egy-egy szokatlan szófordulata bőven elég volt ahhoz, hogy megítélése még a legnagyobb sikerei idején is negatív legyen.

Ugyanazok az emberek, akik csupasziv, a győzelemért halni képes Pintért, mint futballistát, szerették és elismerték, ugyanezen a tulajdonságait már felnőtt, meglett férfiként, az NB I-es csapatainál, aztán pedig a válogatottnál már nem tolerálták, ellene fordultak, és végül a vesztét okozták!

Abban persze, hogy valaki nem oxfordi stílusban vezeti elő a mondandóját (ennek ellenkezőjét tekintve például Dárdai zseniális volt) még lehet nagyszerű edző, ám Pintért, eredményei dacára, a szakmai és a szurkolói társadalom is egyszerűen képtelen volt elfogadni.

Dacára annak, hogy akkor már egy negyedszázad alatt mindössze a negyedik olyan kinevezett szövetségi kapitányunk volt (Mészöly Kálmán, Bicskei Bertalan és Puskás Ferenc után), aki játékosként is szerepelt a magyar nemzeti tizenegyben, és aki egészen példátlan módon edzőként összehasonlíthatatlanul többet tett le az asztalra, mint amennyivel utódja rendelkezett, ám ezt utóbbitól soha senki nem kérte számon, hiányosságaként nem rótta fel.

Pintér kapitányságát megelőző jelentős edzői eredményei semmit sem értek a szurkolók szemében, ezzel szemben szinte itták és szentírásként kezelték egy olyan (akkor még csak 38 éves) fiatalember minden szavát, aki a magyar futball néhány kezdeti esztendejét leszámítva szinte példátlanul úgy lett a nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya, hogy korábban nemhogy egyetlen NB I-es meccsen nem ült kispadon, de még egy felnőtt csapattal sem dolgozott soha. (A hasonló példa Hoffer József 1970-es kinevezése.)

És a Pintér elleni alapvető ellenszenv nem úgy alakult ki, hogy a válogatottal sorra hozta a gyenge eredményeket. Összesen öt mérkőzés jutott neki, amelyből egyetlen egy – igaz, annál fájdalmasabb vereséggel végződő – összecsapás ment tétre, a további négyet, mint a világ minden kapitányánál, nála is felfoghattuk volna próbamérkőzésnek.

Négy előkészületi meccset játszhatott (mindet hazai környezetben!), a finnektől kikaptunk 2-1-re, a dánokkal 2-2-re végeztünk, aztán két győzelem következett, előbb Albániát vertük 1-0-ra, majd a kazahokat 3-0-ra, de még ez utóbbin, amikor regnálása alatt a legjobban, a legbiztatóbban játszott a válogatott sem ő ült a kispadon, mert éppen azon a napon esett át egy operáción.

Kevés tipikusabb edzősorsot ismerek, mint amilyen az övé, hiszen lássuk be: az azért még a mindent és a mindennek az ellenkezőjét is látott és megélt magyar labdarúgásban is egyedülálló, hogy egy kapitány gyakorlatilag már akkor bukott ember legyen, amikor a csapatával még egyetlen tétmérkőzést sem játszott.

Mindezzel közel sem állítom azt, hogy Csányiék működésének egyik legnagyobb melléfogása nem Pintér Attila szövetségi kapitánnyá való kinevezése volt.

Mert az sajnos pillanatok alatt kiderült: a klubedzőnek remek Attila mindenekelőtt emberi viszonyai és habitusa miatt alkalmatlan ennek a posztnak a betöltésére.

Talán ha nem erőlteti a mai meccsütemmel szinte összeegyeztethetetlen állandó közös gyakorlásokat; talán ha egyetlen egyszer ki nem ejti a száján a „tolódás” szót (ebbe szeretnek leginkább belekapaszkodni az őt néha már az alpáriság szintjéig is eljutó „kritikusai”); talán, ha készségesebb, kompromisszum készebb, egészen másként alakul mind szövetségi kapitányi sorsa, mind a leváltása óta is tartó tréneri vesszőfutása.

De azt se hallgassuk el: szövetségi kapitányt Magyarországon olyan ellenszenvvel még nem fogadtak, mint őt, nála több és súlyosabb bírálatot (ebben esetleg Mezey György veszi fel vele a versenyt) senki sem kapott, amivel voltaképpen nincs is semmi baj, hiszen ez mindig benne van egy szövetségi kapitány fizetésében.

A hibapont ott jelentkezik, hogy a kritikákkal senki sem várta meg az első tétmérkőzés végét.

Márpedig azon aztán volt is mit bírálni!

De még ebben is mennyi a furcsaság: Pintér Attila 2014. szeptember 7-én (amennyiben a félidőt pontosan 15 percnek számítjuk), 19 óra 35 perckor olyan biztosan és megdönthetetlenül állt a válogatott kispadjánál, mint az korábban csak nagyon kevés elődjének adatott meg a maga idejében.

Az első Eb-selejtezőn, az Üllői úti stadionban a Magyarország-Észak-Írország mérkőzés 75. percében egy jobboldali szöglet után Priskin a felhők fölé emelkedett és úgy fejelt a vendégek kapujába.

Volt hátra 15 perc, vezettünk, uraltuk a meccset és hazai pályán játszottunk.

Ám az elkövetkezendő fertályóra minden tekintetben felforgatta mind a magyar válogatott, mind szövetségi kapitányának életét.

A csapat ugyan az első mérkőzés végeredményétől (1-2) függetlenül éppen most készül a pótselejtezőkre.

Pintér Attila 263 napig volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

A Norvégia-Magyarország Eb pótselejtező első napján 431 napja nincs csapata…

Következik: A Dárdai-varázs…

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 11.18. 15:30 Paks-FTC (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ