“Ó kapitány…kapitányom!…” – 58.

lakat-kapitány-2

Pintér a sifonérba Dárdai a trónon…

A (mindenkori) MLSZ-vezetést gyakran lehetett tohonyasággal, tétovasággal, tehetetlenséggel vádolni, olyan villámgyorsan azonban még egyetlen egy összetételében sem cselekedett, mint az északírekről elszenvedett budapesti vereség után.

A történtek még annyira frissek, mint a hajnali négykor sütött kifli reggel hatkor, így nem is annyira a kapitányváltás kronológiája, mint inkább a háttere és a mindenkit meglepő döntés következményei az igazán érdekesek és tanulságosak.

Azt hiszem, bátran kiindulhatunk abból, hogy (szinte mindenki ellenállását legyőzve) Csányi Sándor 2013 decemberében nem azért nevezte ki Pintér az első számú magyar edzővé, hogy 263 nap és öt mérkőzés elteltével leváltsa…

Sőt, még a Magyarország-Észak-Írország Eb-selejtező 75. percében sem gondolkozhatott egy azonnali kapitányváltáson, hiszen az új szakvezető első (!) tétmérkőzésén egy óra és tizenöt percnyi játék után mi vezettünk!

Márpedig ilyen helyzetekben senkit nem érdekelnek a tétmérkőzéseket megelőző előkészületi találkozók eredményei, sem az azokon mutatott (őszintén szólva, meglehetősen kilátástalannak tűnő) játék.

Egy kapitányváltás gondolatának megszületéséhez éppen annyi időre van szükség, amíg az agysejtek parancsot nem küldenek az emberi élet szempontjából meglehetősen nagy fontosságú szervnek a tett-végrehajtásáért felelős részlegéhez, mindezt azonban a gyakorlatba lebonyolítani már sokkal macerásabb feladat.

Már Pintér kinevezését megelőzően nagyobb volt a bizonytalanság az igazán megfelelő kapitány kiválasztását illetően, mint a magyar csapatok védelmeiben általában lenni szokott, ha az ellenfél támad, így aztán azzal igazán nem lehet vádolni a szövetség vezetőit, miszerint a Fradi egykori játékosa és edzője, a Győr sikertrénerének megtalálása és felvállalása (!) után egy úgynevezett „B-tervet” is eleve tartogattak a fiókjukban.

Örültek, hogy Pintérre rátaláltak.

Egy bizonyos elmélet szerint a háttérben Csányi Sándor és az akkoriban még teljes fényében tündöklő, hatalmának és tekintélyének teljében ténykedő Quaestor-vezér, Tarsoly Csaba meglehetősen bonyolult és inkább konteóra emlékeztető összeesküvés elmélete állt.

Jelesül: Tarsoly már mindenképpen szabadulni akart Pintértől Győrben és ezt (különösebb botrány nélkül) úgy tudta lebonyolítani, ha Csányit rábeszéli arra, hogy Attilát nevezze ki kapitánnyá, amibe majd ő, mint győri klubtulajdonos nagy sajnálkozások közepette bár, de a magyar futball érdekeinek fontosságát hangoztatva „beleegyezik”.

Cserében megkapja Horváth Ferencet, aki már régen kacérkodott a Rába-parti csapat kispadjával, a városhoz szorosan kötődő politikusokkal is kiváló a kapcsolata, és aki (mert azért ezt se felejtsük el) edzőként már bizonyított annyit, hogy a Győr trénere legyen), így aztán erősen valószínűtlen, hogy 1-0-s magyar vezetésnél már a kapitányváltást szervezték volna.

A meccs vége azonban (mint azt ma már tudjuk) sajnos 2-1 lett a „méregzöldek” javára, a drámai utolsó negyedóra az elkeseredettség, a csalódottság minden nyilát Pintér Attila szívébe lőtte.

A futballban eltöltött öt és fél évtizedem alatt azt már pontosan megtanultam, hogy a szurkolónak mindenhez joga van (ő fizet a belépőért, az ő szórakoztatásáért játsszák a mérkőzéseket, hogy csak az ilyenkor legelkoptatottabb sablonokat említsem), azzal azonban mind a mai napig nem tudok egyetérteni, ha a lelátó népe a szó szoros értelmében edzőt cserél, kapitányt vált, játékost üldöz, mert ez nincs benne a belépője árában, arról nem beszélve, hogy nem a feladata.

Az északírek elleni kilencven percből az utolsó tizenöt a vendégcsapat két gólja és a „Pintér, takarodj!, Pintér, takarodj!” kórus jegyében telt el, és meggyőződésem, hogy az utóbbi meghatározó erővel bírt a döntéshozók számára.

Csányiék arra remekül ráéreztek: ha nem lépnek valami nagyon látványosat, akkor a nem is annyira a válogatott, mint a legkülönbözőbb klubügyek miatt már-már őket elsöpörni szándékozó szurkolósereg lecsillapításának az egyetlen „esemény utáni tablettája”, ha azonnal leváltják a szövetségi kapitányt.

Lehet Pintért szeretni, vagy makacsul és rendíthetetlenül elutasítani, ám azt még az utóbbi táborba tartozóknak is el kell ismerniük: egy Eb-selejtezősorozat első mérkőzése után (amikor még nem kevesebb, mint kilenc találkozó van hátra a nagy menetből…) a világnak nagyon kevés olyan országa van, ahol kapitánycserére kerülne sor.

A szövetség vezetése a saját bőrét legalább annyira mentette ezzel a rapid cserével, mint amennyire az szakmailag alá lett volna támasztva, és ez még akkor is igaz, ha Pintér nem volt igazi kapitánytípus.

A Pintér-Dárdai váltás krimibe illő filmjének legborzongatóbb jelenete mégsem Attilához, hanem a magyar-északír mérkőzés idején még berlini otthonában üldögélő Pálhoz fűződik.

Hiszen gondolja csak végig a tisztelt olvasó: adott egy magyar férfiember, aki már hosszú ideje Németországban él, ott építi edzői
karrierjét (amelyet egy vitathatatlanul nagy ívű játékos pályafutás előzött meg a Hertha BSC-nél) és úgy ül le berlini lakásában megnézni a Magyarország-Észak-Írország Eb-selejtezőt, hogy a fejében közben az jár: milyen bemelegítő gyakorlatsort állítson össze másnapra a HBSC utánpótlás csapatainak.

A mérkőzés első 75 percében, ha valakinek éppen az lett volna a feladata minimum félszáz edzőt ír fel egy papírra abban a témában, miszerint ki is lehetne Pintér utódja, ha mondjuk, egy azonnali kapitányváltásra kerülne sor, de még azt is megkockáztatom,: a képzeletbeli jelöltek száma a százhoz közelített volna.

Egy szóval sem állítom, hogy Dárdai neve nem szerepelt volna a papírokon, de azt igen: nem volt az első harmincban, még akkor sem, ha már évek óta, mint az „egyszer majd valamikor akár magyar kapitány is lehet” kategória egyik listavezetője volt.

Hogy is lehetett volna, hiszen amióta szövetségi kapitányi poszt létezik Magyarországon azt a magasságot mindig a szakma csúcsának tartották, amelynek eléréséért néha évtizedekig kellett az NB I-ben bizonyítani.

Volt, amikor bajnoki címek sora, sőt, nemzetközi kupagyőzelem sem volt elég a kapitányi pozíció elnyeréséhez (ugyan kinek jutott volna eszébe 1965-ben Baróti Lajos helyett a Ferencvárossal VVK-t nyert Mészáros Józsefet szövetségi kapitánnyá kinevezni, de említhetem az éppen a napokban elhunyt Várhidi Pál nevét is, aki négy bajnokságot nyert az Újpesttel, a fia, Péter mégis volt szövetségi kapitány, ő meg nem…), az első számú magyar edző egészen Dárdaiig nem lehetett csak úgy „a semmiből” valaki.

Dárdai esete volt az első, amikor a döntéshozók minden hagyományt és szakmai alapkritériumot felrúgva döntöttek, és egy, a felnőtt csapatok világában teljesen járatlan, rutintalan fiatalemberre bízták a nemzeti tizenegy sorsát.

És amikor mellette döntöttek még fogalmuk sem lehetett, hogy munkálkodásuk egyik legjobb határozatát hozzák!

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk egyelőre a berlini lakásban, ahol Dárdai ül a televíziós készülék előtt, ropit, vagy chipset ropogtat, és szívből szurkol azért, hogy a magyar válogatott az utolsó negyedórában megőrizze az előnyét.

Erős túlzással: azokban a percekben nagyobb realitással gondolhatott arra, hogy amerikai elnök lesz egyszer belőle, minthogy eltelik alig egy fertályóra és már övé is lesz Pintér Attila posztja.

Márpedig ez történt, igaz, nem aznap este (akkor még csak a szövetség vezetőinek fejében ült meg a gondolat), de aztán a 2-1-es vereség után alig valamivel ugyanaz a Csányi Sándor, aki 2013. december 13-án Pintér Attila függöny mögüli (megjegyzem: meglehetősen teátrális) előléptetésével sokkalta a telki edzőközpontban jelenlévő sajtó képviselőit (és általuk közvetítve a magyar szurkolótársadalmat) Dárdai Pált tálalta fel, mint friss falatot ugyanannak a közegnek.

A két edző fogadtatásának körülményei között a különbség hozzávetőlegesen akkora volt, mintha a Madách Színház színpadán Gábor Miklós helyett mondjuk én játszottam volna a dán királyfi, Hamlet szerepét!

Pintér Attilát már akkor nem szerették (sőt, ütötték, vágták) amikor még egy percet sem töltött a válogatott kispadján, ezzel szöges ellentétben Dárdait már akkor „mourinhói” magasságokba emelte mondhatni mindenki, amikor szintén nem tett kapitányként az égvilágon semmit.

Óriási erőt és önbizalmat tud adni egy ilyen fogadtatás (kiváltképp nálunk, ahol a szövetségi kapitányok döntő többségükben nem tartoznak a legnépszerűbb emberek közé), ráadásul Dárdai nemcsak láthatóan lubickolt a szerepében, de „Kossuth-díjas” színvonalon alakította is azt!

Nem volt szüksége többre tíz-tizenöt mondatnál és már a „kezéből evett” a sajtó, úgy vett le a lábáról mindenkit a remek kommunikációjával (ne tévedjünk: ez a kommunikáció nemcsak stilisztikailag volt remek, hanem szakmailag is erős koncepciót tartalmazott), ahogy az korábban szinte egyetlen elődjének sem sikerült.

De Pintér Attilára, még pontosabban az edzősorsra visszatérve: ezen a ponton meg kell jegyeznem egy olyan momentumot, amely sorsdöntőnek bizonyult, már csak azért is, mert a nagy dolgokat néha a szinte észrevehetetlen apróságok döntik el.

A Pintér- Dárdai cserét azt hiszem, eddig még csak a csillagászok és a kékfestő kisiparosok nem elemezték ki a legaprólékosabban, az viszont eddig senkinek sem tűnt fel: a dátumok milyen erőteljes szerepet játszottak abban, hogy Pintér Attila karrierje megrekedt, Dárdaié ezzel szemben, ha már nem is magyar szövetségi kapitányként, hanem a Hertha edzőjeként éppen a csillagok felé tart.

Mert nézzük a kronológiát.

Az északírektől ugye 2014. szeptember 7-én kaptunk ki Budapesten.

A legújabbkori gyakorlat szerint (régen ez egészen másként volt, néha hónapok teltek el egy-egy Európa-bajnoki, vagy vb selejtező között), a klubok érdekeit figyelembe véve újabban „csomagban” szervezik ezeket a kvalifikációkat, a nemzeti válogatottak kapnak egy hetet és ez alatt az esetek döntő többségében két találkozót is le kell játszaniuk.

A mi csoportunk programja könnyen hozhatta volna úgy, hogy szeptember 7 után négy nappal már a következő selejtezőre kell utaznunk, nevezetesen Bukarestbe, a románokhoz.

Ha ez (mint azt amúgy a gyakorlat diktálta volna) így történik, akkor meggyőződésem, hogy a háromszor 24 óra nem bizonyul elegendőnek az MLSZ vezetése számára ahhoz, hogy: Dárdai mellett voksoljon, a felkérést az érintettel elfogadtassa, a németekkel megállapodjon, az új kapitányt a sajtónak, a közönségnek, a játékosoknak bemutassa, azaz: megtegye az ilyenkor elengedhetetlen lépéseket.

Ha 2014. szeptember 7-e, vasárnap után már szerdán játszanunk kell (és éppen Bukarestben!), akkor Csányiék nem tudják Pintért leváltani, és ugyan ki az az ember a világon, aki a magánvagyonát merné rátenni arra, hogy a leváltott kapitánnyal nem játszunk ugyanúgy döntetlent Bukarestben, mint ahogy játszottunk már Dárdaival?

Sőt, ha marad, és mindezt megtetézi a négy nap múlva soron következő feröeri győzelemmel, akkor lehet, hogy a magyar válogatottat nem Bernd Storck, hanem Pintér Attila vezeti ki 43 év után az Európa-bajnokságra.

Minderre ellenérvként annyit felvonultatni, hogy „egészen biztos, hogy nem így történt volna!” meglehetősen vérszegény próbálkozás, hiszen nem így alakultak az események, nem így játszódott le a parti, így aztán az elméletet sem biztosra venni, sem alapvetően elvetni nem lehet.

A tény: Bukarestben már Dárdai Pál ült a kispadon, és Dzsudzsák Balázs remek szabadrúgásának köszönhetően (amelynél azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a román kapus Tatarusanu beleütött a labdába, ami egy kapus esetében azt jelenti: milliméterek választották csak el a hárítástól…) mind szakmailag, mind hangulatilag egy olyan döntetlennel lettünk gazdagabbak, amelyek a felhők tetejére ültették az új kapitányt, Dárdai Pált.

És aztán, amikor négy nap múlva a Feröer-szigeteken is nyertünk, új számítás kezdődött a magyar labdarúgás történetében.

A „matekprofesszort”: Dárdai Pálnak hívták!

Következik: Dárdai nagy szárnyalása

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    TFU_20020100_Fma_001 - 0018
Hírfolyam
OLDALAK
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Következik: 09.23. 18:00 FTC-DVTK (Stream:m4sport.hu)
FACEBOOK:
HOST:
FOTELSZURKOLÓ