“Ó kapitány…kapitányom!…” – 6.

lakat-kapitány-2

Az Aranycsapat 12. játékosát sem Sebes Gusztávnak hí­vták….

Sebes Gusztáv, az 1952 után Aranycsapattá átkeresztelt nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya 1956. június 9-én Lisszabonban ült utoljára a piros-fehér-zöld szí­nekben pályára kifutó csapat kispadján.

A Portugália-Magyarország mérkőzés 2:2-re végződött, abból a csapatból, amely az „évszázad mérkőzését” kezdte Londonban, hatan voltak a pályán.

A fent emlí­tett „utoljára” kifejezés azonban kapásból pontosí­tásra szorul, hiszen a válogatott (nyilván anyagi okokból), ha már olyan messzire repült, Lisszabon-Budapest néven játszott még egy meccset öt nap múlva, amelyet 3:0-ra megnyert.

A statisztikák szerint minden idők legeredményesebb magyar szövetségi kapitánya (69 mérkőzés, 50 győzelem, 12 döntetlen, 7 vereség, 278:97-es gólarány) tehát hivatalosan döntetlennel, „félhivatalosan” győzelemmel búcsúzott el világszenzációkkal kí­sért és az élet borzasztó igazságtalansága okán mégis bukással végződött (ráadásul mind a mai napig a közvélemény döntő többségének szemében annak is tartott) pozí­ciójától.

Az igazán nagy formátumú szövetségi kapitányok életútját felidéző sorozatunk azonban részint erősen foghí­jas, részint merőben szakszerűtlen lenne, ha Sebes Gusztáv regnálását befejezettnek tekintenénk azzal, hogy 1954. július 4-én Bernben egy vb-döntőt vesztett csapat kispadjáról kényszerült felállni, hiszen ezt követően még hajszálpontosan két évig (a leváltás hí­rét a Népsport 1956. július 5-i száma közölte!) ő volt az első számú magyar edző.

Az 1954-es világbajnokság utótörténetét ismerve (a Budapesten kitört „miniforradalomtól” a válogatott Tatát érintő „hazabujkálásán” át az egyes játékosok hatósági vegzálásáig) már az önmagában véve szinte a csoda kategóriájába sorolandó, hogy Sebes Gusztáv megőrizte kapitányi beosztását.

Az esetek döntő többségében egy szövetségi kapitány a világ bármelyik országában előbb bukik bele egy vb-döntő elvesztésébe, mint bármelyik játékosa (mondjuk Magyarország ebben is kivétel, hiszen Zakariás József például a döntőt követően soha többé nem szerepelt a nemzeti 11-ben) ezzel szemben Sebesnek még megadatott egy 24 (!) meccsből álló rájátszás, ha úgy tetszik pótvizsga.

Kapitális ostobaság lenne mindezt függetlení­teni az aktuális politikai helyzettől.

Miután az 1953 júliusában miniszterelnökké avanzsáló Nagy Imrét, majd a hatalomba visszatérő Rákosit a szó szoros értelmében szinte riasztotta minden, ami a futballal kapcsolatos, a nemcsak szövetségi kapitányként, hanem az Országos Testnevelési és Sport Bizottság alelnökeként és a MOB alelnökeként is erős beágyazottsággal bí­ró Sebes akkoriban a mindenki által köztudottan „futballőrült” Farkas Mihályhoz volt „bekötve”. A helyzete ebből a szempontból nem volt szerencsés.

Farkas Mihályt 1953 júliusában minden pozí­ciójából felmentették (a honvédelmi miniszteri posztjáról is), ám augusztusban a szovjetek parancsára visszavették a Politikai Bizottságba és a Központi Vezetőségbe, amelynek titkáraként a továbbiakban az adminisztratí­v osztályt felügyelte. Akkor már többek között a sport, s ekkor a kultúra is oda tartozott.

Sebest kapitányi pozí­ciójában való megtartásában tehát egy ideig nagy erővel és hatalommal tudta segí­teni. Megváltozott azonban Farkas helyzete már 1955 áprilisa, Nagy Imre megbuktatása, s Rákosi „visszatérése”, de főleg 1956 februárja, a XX. kongresszus után, amikor a törvénytelenségek miatt vizsgálat indult ellene. Előbb hadseregtábornokból honvéddé fokozták le, a pártból kizárták, majd október 13-án le is tartóztatták, azaz ha valaki, akkor ő 1955-56-ban már igazán nem tudott Guszti bácsinak segí­teni abban, hogy posztján maradjon. Ráadásul Sebes kapitányi pályája alakulásához természetesen bőven hozzá tettek azok az eredmények is, amelyeket a válogatott az elbukott vb-döntő után produkált.

Ám még egy gondolat erejéig a Bernben történtek utáni „Sebes-helyzetnél” maradva, úgy gondolom, erről mindennél többet, mondhatni forrásértékkel beszél Guszti bácsi lánya, a később elismert, remek újságí­róvá lett Erzsébet, Sinkovics Gábor és Budai Miklós „50 év szövetségi kapitányai” cí­mű könyvében.

„Bern után mindenhová nyomozók kí­sérték a család tagjait, mondván, hogy kint, az utcán, az életben ne bántsanak bennünket. Én nem bí­rtam ezt az állandó figyelgetést, kitörtem belőle. Az iskolából úgy szöktem meg az edzésre, hogy átmásztam a falakon, azután valamilyen kerülő úton jutottam el az uszodáig , és oda is úgy szöktem be a kerí­tésen át, nehogy észrevegyenek. És ez még nem is volt olyan kemény. Emlékszem, egyik éjjel felébredtem, mert pisilnem kellett… Elindultam a lakásunk hosszú előszobájában a toalett felé, de még ott is egy nyomozó aludt, aki a neszezésre felébredt, és rám kiáltott. Úgy megijedtem, hogy hosszú percekig sikí­tottam, mert nem sejtettem, hogy már a lakásunkban is í­gy vigyáznak ránk. Azt csak később tudtam meg, hogy a Rákóczi úton szétvertek egy lakást, mert azt hitték, hogy ott élünk, nem pedig egy Baross téri bérházban. Szörnyű volt… Egy elkeseredett ország minden haragja ellenünk és persze a futballisták ellen fordult, de apát… őt bántották a legtöbben. Szavakkal, kritikákkal. És, bár gyerekként az ember nem foglalkozik a politikával, én akkor tanultam meg, hogy ne féljek senkitől és semmitől.”

Drámai szavak még a történtek után hatvan esztendővel olvasva is, ám, hogy egy adott élethelyzet mennyi fonákságot tud magában hordozni, arra talán a legillusztratí­vabb példa, amit Sebes szakmai „jobbkezének”, az Aranycsapat edzőjének, Mándi Gyulának fiától, Mándi Attilától tudok.

Az ő elmondása alapján állí­thatjuk: Guszti bácsi abból a szempontból végtelenül tisztességes volt, hogy a vb-kudarcot nem terí­tette szét a válogatott szakmai stábjának tagjaira.

Egyedül vállalta a kudarc minden felelősségét (megjegyzem: nincs komikusabb annál, mint a magyar futball mai helyzetét ismerve egy vb-döntő ürügyén kudarcról beszélni), hiszen Mándi fiának emlékei szerint miközben az „egész ország” Sebest üldözte, az ő családjuk a legnagyobb békében és nyugalomban sétálgatott az utcákon.

Az emberek kedvesek, barátságosak voltak az édesapjával, aki csak tehette meglapogatta a vállát, legfeljebb arról érdeklődtek, hogy egészséges volt-e a finálé idején Puskás és azt a bizonyos egyenlí­tő gólt ők, ott kint Svájcban lesnek látták-e?

Mándi Gyula edzői karrierjének tanulságokban gazdag történetére a későbbiekben még visszatérünk, de most Sebeshez visszatérve: Svájc után nemcsak Guszti bácsi maradt szövetségi kapitány, hanem az Aranycsapat is megmaradt Aranycsapatnak!

Mai ésszel szinte hihetetlen, ám dokumentált tény: a majdhogynem „népfelkelést” kiváltó berni 2:3 után a válogatott első hazai fellépését a Népstadionban nem „szurkolói bojkott”, vagy „forradalmi hangulat”, hanem 93 000 (!) néző tomboló tapsa, mondhatni őrjöngése kí­sérte.

A vb-finálét játszó együttesből nyolcan is a csapat tagjai (Zakariás, Tóth Mihály, Czibor, s a kezdőből Budai maradt ki, ám mint később kiderül, „előre megfontolt, tudatos, edzői szándék” alapján csak a Vörös Lobogó balfedezete és Tóth Mihály nem volt tagja a keretnek, hiszen a „Púpos” csereként már a 20. percben beszáll Tóth II József helyére), az 5:1-es győzelemmel végződött találkozó lefújásának pillanatában pedig a lelátón a hangulat olyan, mintha világbajnokokat ünnepelne a nép.

És a sikersorozat nemcsak 1954-ben, hanem a teljes 1955-ös évben is folytatódott!

Sebes leváltásáig a válogatott 24 mérkőzést játszik és 16 győzelmet arat (köztük van egy, szinte soha sem emlegetett „északi diadalút”, amikor 1955 májusában tizenegy nap alatt a norvégokat 5:0-ra, a svédeket 7:3-ra, a dánokat 6:0-ra, a finneket 9:1-re verik Puskásék), és az összeomlás csak 1956 elején következik be, amikor a törököktől, a csehszlovákoktól és a belgáktól elszenvedett három vereséggel több kudarcot gyűjtenek be február 19. és június 3. között mint amennyi addig az Aranycsapatot összesen érte.

Sebes mindent megtesz a „frissí­tés” érdekében, holott azt sem a vb-n járt játékosok kora, sem az eredmények nem igazán indokolják!

Egyre-másra kapnak lehetőséget a bizonyí­tásra olyan játékosok, mint Kotász, Teleki, Csernai, Csordás, Fenyvesi, Hegyi, Kárpáti, Kertész, Kovács Ferenc, Machos, Raduly, Szimcsák, Takács, Tichy, csak a kapuban (miután Grosics Gyula és Gellér Sándor a teljes 1955-ös évet eltiltva töltötte) a kapitány Faragót, Oláht, Dankát, Fazekast, Grosics örök tartalékját, Ilkut, sőt, egyszer, csereként Palotai Károly testvérét Palotai Jánost és Komáromit is kipróbálja.

Az 1956 első felében elszenvedett három vereség szinte megfagyasztja a hangulatot a válogatott körül.

Egyre gyakoribbak és erőteljesebbek lesznek azok a hangok, amelyek személyi kultuszt, kivételezettséget, különleges bánásmódot, érdemtelen előnyöket emlegetnek a nemzeti tizenegy játékosaival kapcsolatban, ami speciel éppen Sebesre nézve a legkevésbé igaz, hiszen, mint a fent emlí­tett könyvben olvashatjuk, ő még a legcsekélyebb ajándékot sem hozta haza soha külföldről, Erzsi lánya nagy bánatára…

De ekkor már nem is a sokat emlegetett és néha a legendáknak megfelelően alaposan eltúlzott „vámmentesség” volt a legnagyobb baj, hanem az országban érzékelhető egyre feszültebb hangulat csapódott le inkább az 1955-ben még az egekig ajnározott és dédelgetett játékosokon.

Sebesnek már nem volt olyan politikai hátországa, amelyre nyugodtan támaszkodhatott volna, az biztos, hogy a legfelsőbb vezetésben bukni látszó úgynevezett „kemény vonal” emberét látják benne. (Bár kettőjük leváltása között összefüggést keresni történelmi baklövés lenne, de tény: Rákosi Mátyást Sebes után két héttel mozdí­tják el a helyéről.)

1956 novemberében még a Kádár kormány is őt tartja az egyetlen alkalmas személynek arra, aki a Belgiumban tartózkodó Puskásékat esetleg haza tudja csábí­tani.

Ki is küldik hozzájuk, de ez talán az első eset, amikor Öcsiék társaságának döntő többsége nem hallgat Guszti bácsi „taktikai tanácsára”.

És ettől kezdve voltaképpen haláláig csak a kritika, a bí­rálat, a megszégyení­tés jut számára osztályrészül.

A MOB-ban és az UEFA-ban (utóbbinak egyik első alelnöke volt) megőrizhette a tisztségeit, mí­g a futballpályák környékén 1957-ben tűnt fel legközelebb.

1957 és 1960 között az Újpesti Dózsa, majd egy évig a Bp. Honvéd csapatát irányí­tja, úgy, hogy nem ő a gyakorló edző, hiszen a liláknál ezekben az években Balogh Sándor, Szűcs Gyula és Fenyvesi László ült a mérkőzéseken a kispadon, Kispesten pedig Babolcsay György.

Guszti bácsi (ahogyan ma mondanánk) amolyan klubigazgatóként, szakfelügyelőként vett részt a munkában.

A korszakra, vagy éppen annak magyarázhatatlan metódusaira tökéletesen jellemző, hogy a világ legjobb futballválogatottját közel egy évtizeden át irányí­tó Sebes Gusztávot csak 1961-ben avatják mesteredzővé, holott erre már 1952 óta lett volna lehetőség.

1968-ban még egyszer nekifutott, ám a Diósgyőr együttesénél sem vállalt többet a szaktanácsadásnál.

Előbb Teleki Gyula, majd az őt felváltó Szigeti Oszkár látta ennek hasznát, hiszen a DVTK ha nagy nehézségek árán is, de bennmaradt az NB I-ben.

Minden idők legeredményesebb magyar szövetségi kapitányának személye Puskás Ferenc 1956-os távozását követő első hazatérésekor, 1981-ben kerül ismét reflektorfénybe.

Öcsi bácsinak (akkor már í­gy nevezték) Sebes szava volt az egyik garancia arra, hogy nyugodtan jöhet.

Méltánytalanul, érdemtelenül, mélyen igazságtalanul bánt vele sors, hiszen fantasztikus eredményeket ért el egy csillagok között lépdelő csapattal, mégis, mint bukott ember maradt meg az emberek döntő többségének emlékezetében.

A nép még az Aranycsapat 12. játékosának sem őt nevezte el.

Következik: Bukovi forradalma…

lakat-kapitány

10 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 6. bejegyzéshez

  • Egyszer valaki azt mondta Majorról, hogy az maga a Sátán. Erre Kállai Ferenc: -- Na ja, de sátán sem lehet akárki!

  • Sebes politikai alapállását jellemezheti az alábbi adalék.

    1974-ben meghí­vtuk a Közgáz-klubba, levetí­tette az aranycsapat meccseiről hozott filmjét és válaszolt a közönség kérdéseire. Az 1953-as római olimpiai stadionavatót í­gy mesélte:

    -- Rómában akkor nyí­lt meg egy felháborí­tó kiállí­tás, amely rab népeknek ábrázolta a szocialista országok népeit, csörgött rajtuk a lánc. Én elvittem oda a csapatot, akiket a felháborodás annyira feltüzelt, hogy másnap lelépték az olaszokat.

    Ilyet mondani már 1974-ben is nagyon ciki volt, arról nem is beszélve, hogy képzeljük el a dörzsölt Öcsit meg a teljesen apolitikus Kockát, ahogy tűzbe jönnek az imperialista machinációk láttán …

    • Ez nagyon jó! Tényleg, szegény Kocka … akiről még Czibor is azt mesélte, hogy amikor egy pol. tájékoztatón Mussolini került szóba, állí­tólag szegény Kocka megkérdezte, hogy milyen poszton játszott???

  • Ami Sebest illeti – bár jó focista volt és nem volt rossz edző, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az igazi munkát Mándi végezte helyette, mint »szövetségi edző«. Sebes elsősorban a „Párt meghosszabbí­tott keze” volt; és véleményem szerint (az általunk érthetően nem ismert) párt-előí­rások és elvárások az ő kezét is – legalább is részben – megkötötték. Várhidi Pál beszélt az 50. évfordulón valami olyanról, hogy – és erről ugye nagyon kevesen tudtak/tudnak – Sebesnek egyensúlyozni kellett a Honvéd/Lobogó játékosok aránya tekintetében is. Ez bizonyos fokig érthetővé teszi Sándor mellőzését.
    *
    Sebesen elgondolkozva az jutott az eszembe, hogy a sorsa tipikusan „szovjet sors” Amikor körülötte – és nem feltétlenül az ő hibájából – kellemetlenné válik valami, odadobják koncnak, majd félreállí­tva elfelejtődik/elfelejttetik. Nem ő az egyetlen, sőt…
    Sebest elfelejtették (sőt elfelejttették…)

  • Kivételesen nem értek egyet LTK-val … ha felsorolná Sebes G. eredményeit … Mándit, Titkost, Bukovit azért nem bántotta a tömeg 54 nyarán sem (szerintem), mert tudták, hogy a TUDÁST, az ÉSZT ők adták össze … a “pártkatonát” bántották -- büntették (gyönyörű nyelvünkben e 2 szó között akár hasonlóság is lehet …), meglehet, nem is mindig indokoltan … nézzétek el nekem, én akkor sem tudom “Guszti bácsit”, a franzstadti srác létére a Ferencváros tönkretevőjét ünnepelni … Ha Ő nincs, a magyar válogatott sokkal több sikert ér el … akkor nem “pártszempontok” alapján állí­tják össze a válogatottat, akkor egy Henni, egy Rudas, egy Kispéter, egy Dalnoki, egy Deák sokkal többször válogatott … ja, és “Guszti bácsi” nélkül mind Fradistaként! “Guszti bácsi” nem javasolta, hogy kimenjünk az ’50-es brazí­liai VB-re (nem, mintha az ő szava döntött volna, honnan lett volna rá valuta?), de el lehet játszani a gondolattal, hogy a Henni (Grosics), Rudas -ha nem sérül meg-, Lóránt (Kispéter) Lantos, Bozsik Lakat (Kovács I., Nagymarosi, Zakariás), Budai II., Kocsis Deák (Hidegkuti, Szusza), Puskás Czibor összeállí­tású csapat akár már ’50-ben VB-győztes lehetett volna!!!

    • egyetértünk. a felsorolt nevek a kor focigazdagságát mutatják, valóban el lehet játszani a gondolattal, hogy és mit lehetett volna még felállni, ellenben nem volt kókler az öreg, hiszen nemcsak az összeállí­tást (ami valahol igazolja őt), hanem a beosztottakat is tudni kell jól megválasztani, és az is nyilvánvaló, hogy értette a szakmáját; ami a berni kudarcon túl viszont még inkább ráégett bélyeg, hogy minden rátermettsége mellett is kvázi politikus volt egy nem politikai poszton, oly korban, amikor… számomra mindezen vonások -- más műfajban -- Major Tamást juttatják eszembe, aki kétségkí­vül nem volt kis szí­nész, de…
      végezetül annyit, hogy én nem érzem úgy mindezzel együtt se, hogy alá lenne becsülve Sebes szerepe és elért eredményei. csak figyelembe van véve mellette minden, ami figyelembe veendő. helyén van ő kezelve, azt hiszem.

      • LI, a Major Tamás hasonlatod nagyon jó! Lehet valaki akár egy r..gy emberileg, ha a szakmáját érti, a szakmán kí­vüliek szeretni fogják … Lehet, hogy S. G. egy Major Tamás volt? Ezene agyalni fogok 1-2 napig … változatlanul állí­tom, hogy az IGAZI NAGY MAGYAR CSAPATOT (amire kb. 1910 óta várt a nép, kb. azóta “érett”), Bukovi, Mándi, Titkos rakta össze! (2,5 MTK -- 0,5 Fradi, nem vagyok elfogult … 😛 ) Ceterum censeo: Sebes NAGY szerepe abban volt, hogy ezek a fiők “FÖLDÖNKíVÜLINEK”

        • Szerintem Major Tamás klasszisokkal jobb volt a maga szakmájában, mint Sebes a sajátjában… Ellenszenves figurát kevesen alakí­tottak akkora hitelességgel (Szulejmán szultán, Baradlay Kazimir, a francia bankár a Kárpáthy Zoltán-ban…), mint ő. És tudott nevetségest is alakí­tani (pl. a Tizedesben). De most nem szí­nház- és filmtörténetről van szó.

          • Imre bácsi, igaza van, mint mindig!!! Tényleg, zseniálisnak kell lellni ahhoz, hogy gyűlölhető vagy nevetséges figurát alakí­tson valaki, hitelesen … Major NAGY SZíNÉSZ volt … pont. Hogy milyen “ember”, arról sokan tudnának mesélni (ha még tudnának), pl. Timár József … Erről beszélek napok óta … A Scharenpeck nevű franzstadti srácnak meglehettek a maga érdemei, de nem fogom lengetni a kalapomat egy olyan ember emlékére, aki megakadályozta, hogy a Ferencváros deklaráltan is Európa (a VILÁG) legnagyobb klubja legyen …

      • Bocs, nem fejeztem be, tehát ezek (azok) a fiúk “földönkí­vülinek” érezhették magukat … egy Rákosi-korszakban egy világhí­rű biológusnak, orvosnak, agysebésznek stb. Kassára vagy Kolozsvárra eljutni ritka lehetőség volt … ők meg úgy utaztak Londonba, Rómába, Párizsba, mint ahogy a pesti ember felszáll a 7-esre … EHHEZ kellett Sebes! Ahhoz, hogy tudják: Ha győznek, nem lesz vámvizsgálat! De Bukovi Marci bácsi már 1939-40-re Európa egyik élcsapatát csinálta a Gradjanskiból (asszonynevén: Dinamo … 😉 )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK
Novák Dezső
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ