Nem vagyok meteorológus, ráadásul a mögöttünk hagyott télen inkább a “bacik” támadtak ránk és március elején már nem nagyon szoktuk hiányolni a hólapátot, de mivel elég régóta kedvelem Francois Villon költészetét, í­gy talán nem volt véletlen, hogy amikor a barátaimmal egy kissé lehangoltan a búcsú itókánkat szürcsölgettük a büfé előtt, a reneszánsz kor kiváló költőjének mondatai hoztak vissza a valóságba: “Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, hisz az utolsó sorból megtudod: hová lett a tavalyi hó!”. Pedig amikor Pintérnek a 85. percben nagy-nagy “kí­nok” után valahogy mégiscsak sikerült a diósgyőriek kapujába préselnie a labdát, egy pillanat alatt köddé vált az addig eltelt percek zsörtölődése. Mindenki talpon volt, bár voltunk annyira óvatosak, hogy négy perccel a vége előtt még sem zendí­tettünk rá a “Szép volt fiúk!-ra”, de abban a pillanatban nem volt ember az Arénában (még a lelkes vendégszektorban sem), akik egyetlen fabatkát is adtak volna a vendégek pontszerzésére. A három pont miatt elfelejtjük az addigi szenvedést – törtek fel a Fradista szí­vek sóhajtásai, melyek sajnos néhány perc múlva újra a pokol tornácán kezdtek el szambázni. “Ezt nem hiszem el!” – szakadt fel számos kiáltás a második vendég gól után, mely nemcsak a három pontunkat “kálózta” le, hanem a hangulatunkat is béka feneke alá száműzte. Emiatt sikeredett egy kissé hidegre és bánatosra a mérkőzés utáni “búcsú” sörünk és talán emiatt jutott nekem is eszembe a Fradi induló helyett, Villon kissé szomorkás és dekadens idézete a tavalyi hó kereséséről. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ha jól számoltam, akkor 385 napja kaptunk ki. Utoljára éppen attól a csapattól, akinél ma gyakorlatozni voltunk. írhattam volna vendégségnek is, hiszen a hazaiak nagyon udvarias vendéglátóknak bizonyultak. Gondoskodtak pályáról, szép számmal nézőket is kicsaltak a pályára, zöld volt a gyep, egyetlen biztosí­ték sem adta meg magát, í­gy végig fényárban úszott a diósgyőri stadion. Az már más kérdés, hogy ma késő délután nem egy békés babazsúrra gyűlt össze Diósgyőr apraja-nagyja, hanem egy magyar bajnoki mérkőzésre. Utólag már igazat kell adnom Szivics mesternek, aki néhány napja azt nyilatkozta volt csapatáról, hogy “gyenge csapat, ezt a focit kicsit nehéz nézni”. Ráadásul a szerb tréner (akit valójában soha nem kedveltem) nevéhez fűződik a 385 nappal ezelőtti vereségünk, de mint tudjuk, azóta elég sok ví­z folyt le a Dunán, no meg a Szinván is. A több mint egy év meg bárhonnan is nézzük, tiszteletre méltó teljesí­tmény. Egy héttel ezelőtt a Tempó, Fradi! baráti találkozóján is felvetődött a kérdés: vajon mennyit is ér a mai győzelemmel 33-ra “dagadt” veretlenségi széria. Vajon össze lehet hasonlí­tani Lakat doktor 1966-67-ben elért 31-s, majd az 1968-69 évi 34-s szériájával? És akkor még nem is beszéltünk Blum Zoltán 1931-32-es 36-s szériájához. Ahogy Thomas Doll csapata halad a Csomolungma égbe szökő csúcsa felé, úgy válik egyre “érdekesebbé” a kérdés. De ne menjünk ilyen magasságokig, ereszkedjünk csak le a Földön, hiszen a ma Ferencvárosának az elsődleges célja a 29. bajnoki cí­m megszerzése. Melynek a soron következő állomása volt a diósgyőri vendégeskedés. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem volt egyszerű feladat kikecmeregni a csütörtöki apátiából. Olvasgatva a különböző Fradi fórumokat szinte magamon éreztem azt a feszültséget és kí­nt amit a szurkolók kiadtak magukból a kiesés után. Forrtak az indulatok, repedeztek a szí­vek, voltak olyanok akik nyilvános kivégzéssel búcsúztak a megvásárolt bérletüktől, miközben minden játékos, edző és klubvezető hátára egy tarisznyát kötöttek, de már hamuba sült pogácsát sem csomagoltak, mert annyit sem érdemelnek. Ráadásul a fájdalmas és a kí­nos kiesés felerősí­tette a kint maradók hangját is, újra elérkezettnek látták a végső leszámolást és ha igazak a hí­rek, akkor még tüntetésre is készültek Kubatov Gábor háza elé. Tegnap délután tüntettem én is, de nem a szkenner és nem is az elnök ellen és főleg nem a Ferencváros ellen. Nem maradtam távol mint oly sokan (bár én sokkal kevesebb nézőre számí­tottam), de most kivételesen nem félórával a kezdés előtt foglaltam el a helyemet a lelátón, hanem közvetlenül a startpisztoly eldörrenése előtt. Nem akartam megnézni a bemelegí­tés, nem akartam a kissé hangos szpí­ker”utasí­tására” megtapsolni a játékosokat. Csak megjegyzem, hogy egyik barátom, aki közvetlenül mellettem ül, mindezek ellenére tartotta magát a hagyományaihoz és egy órával a kezdés előtt otthagyott minket az aulában és elfoglalta a helyét az arénában, mert számára ez már több évtizede hagyomány és szertartás is egyben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gála után nem találom a szavakat. Mintha lebénultam volna, három órával a bí­rói hármas sí­pszó után csak ülök a gép előtt és képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kipréselni magamból. Tudom, hogy a felhőtlen öröm néha gúzsba köti az embert. Egy régi bölcselet szerint ha az öröm nincs megosztva, az fiatalon hal meg. Pedig a boldogságnak mindig tárgya van, mert mindig valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlí­t a Napéhoz. Éget, hála a saját szí­ve tüzelésének. Akik ma kint voltunk a Szentélyben a nap égető sugaraival kí­sérve egy olyan boldog 90 percet élhettünk át, melyről ha ókori görög verselő lennék, ódákat zengenék. De nem vagyok sem görög, sem költő, csak egy “öregedő” Fradista, akinek 2015 tavasza a legszebb emlékeit idézi meg. Ugye emlékeztek 1992 tavaszára? Akkor ha jól emlékszem 13 győzelem mellett 2 döntetlennel értünk a csúcsra. Akkor Diósgyőrben volt a gálaelőadás, ma meg a Groupama Arénában. És nem csak a mérkőzésen, de előtte is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →