Albert Flórián: Flamengo-játékos voltam

Két hetet töltöttem a Flamengo meghí­vására Rio de Janeiro-ban. Az utat a VB-n, Liverpoolban a brazilok felett aratott győzelmünknek köszönhetem, tehát végső sorban csapatunknak, amely ezzel a szenzációs eredményével megdöntötte a dél-amerikaiak csak­nem évtizedes hegemóniáját, és is­mét a magyar labdarúgásra irányí­­totta világszerte a figyelmet.

Tisztában voltam az első perctől kezdve, hogy  vendéglátóim  rajtam keresztül   a magyar futball szerve­zettségére, edzésmódszerére, s egyéb titkaira kí­váncsiak, s éppen  ezért jól felkészültem arra, hogy a leg­kényesebb kérdésekre is megfelelő, és kielégí­tő választ adjak, de arra is, hogy a pályán, az edzéseken, a mér­kőzéseken se okozzak csalódást. Nos, visszagondolva a Brazí­liában töltött   napokra   —  miután   már eléggé összegeztem  emlékeimet, él­ményeimet — úgy érzem, hogy egyik területen  sem  hoztam  szégyent  a magyar sportra. A sajtóértekezleteken, a tv-adásokon — amelyek elma­radhatatlan   programpontjai   voltak egy napnak — álltam a sarat, s mezben is megtettem minden tőlem telhetőt. Nehezebb dolgom a stúdiók­ban volt. A kinti 30—35 fokos hőséget a Jupiter-lámpák fénye egy pár fokkal még tovább heví­tette, s a pergőnyelvű bőbeszédű   riporterek, egymás gondolatait is állandóan megzavaró kérdéseikkel, közbeszólásaikkal, heves gesztikulálásaikkal, szinte elvisel lehetetlenségig fokozták a helyiek temperatúráját. Néha bizony tel­jesen elkábult a fejem, csak  úgy mint tolmácsomé,  akinek  a dolga még nehezebb volt, hiszen nyelvtani­lag is rendeznie kellett a kérdés-feleletek özönét.

A brazil futballról gyermekkorom óta sokat hallottam, az utóbbi évek­ben látni is alkalmam volt hí­res együtteseik némelyikét, sőt abba a kivételes szerencsés helyzetbe is ke­rültem, hogy a válogatott ellen is játszhattam. S mí­g ez a folyamat végbement, egyre érlelődött bennem a gondolat, de jó volna egyszer mé­lyebben beletekinteni a brazil futballba, játékos-képzésükbe, játék-fortélyaikba és kifürkészni, honnan is kerül elő évről évre az a sok csodá­latos labdarúgó tehetség, amely az­után csapatokba, válogatottba tömö­rülve mindjobban fényesí­ti az amúgy is szikrázóan csillogó brazil futballt.

Ez az álmom a januári tengeren­túli kirándulással valóra vált. S bár én is adtam valamit házigazdáimnak a magyar futballból —, mint ahogy azt elvárták tőlem, hiszen semmi másért nem hí­vtak meg — kamatostól visszakaptam mindent, minthogy sorra jegyzeteltem én is a látottakat, hallottakat. így tehát bra­zí­liai tartózkodásom tanulmányúttá vált, amelynek észrevételeit szeret­ném tovább adni — persze közel sem teljességre való törekvéssel, mert ehhez sokkal több időre lett volna szükség — a Labdarúgás olvasóinak.

Csak a hétfő szünnap

Felvesszük a kartávolságot

A programban a Flamengo vezetői érkezésem után mindössze 48 órát hagytak akklimatizálódásomhoz, s mivel tudták, hogy már edzésben va­gyok (hála Lakat Karcsi bácsi 1967-es felkészülési tervének), a január 10-i keddi napon „fejest” ugrattak a Fla­mengo tréningjére. Előbb nem is le­hetett volna, mert a hétfő szünnap a brazil labdarúgásban. A játékosok szabadok ezen a napon, azt csinál­nak, amit akarnak, de a vasárnapi játék határozza meg teendőiket erre a napra is. A sérültek ugyanis kezel­tetik magukat, akik fáradtak fürdőbe mennek (nem kötelező!), de utána valamennyien anélkül, hogy erre valami felhí­vás volna. Összeverődnek a klubban, hiszen ha nem ezt ten­nék, már hiányoznának egymásnak, í­gy van ez különben világszerte, miért volna másképp Brazí­liában. A Flamengo pálya volt a szí­nhely, háttérben a Rióra annyira jellemző cukorsüveg heggyel. A kitűzött edzés­idő előtt 40—30 perccel már gyüle­kezni kezdtek a játékosok. Az öltö­zői hangulat éppen olyan, mint ná­lunk a Ferencvárosban. Csak a játé­kosok többet és hangosabban beszél­nek. Ezen a napon újdonságot jelen­tett számukra köztük való megjelenésem. Bemutattak mindenkinek, s bizony alaposan a figyelem kereszt­tüzébe kerültem. Az első benyomások úgy láttam nem voltak rosszak a Flamengo-fiúk részéről sem, főként miután Paulo Henrique régi jó isme­rősként, barátságosan megölelt és hátba veregetett.

Pihenő Henriquevel, aki a VB-n „ellenfél” volt

Henrique volt a brazil válogatott balhátvédje Liverpoolban, és ez az ismeretség igen hasznos volt számomra, további kint tartózkodásom során. A játékosok szemmel látha­tóan barátnak fogadtak, í­gy is vál­tunk el 14 nap után.

A pontosság, a fegyelem kötelező

Az ünnepek után különben a Flamengónak is ez volt az első edzése, szám szerint 38-an gyülekeztek a gya­korláshoz. Amí­g öltözködtünk, arra figyeltem fel először, hogy csaknem minden játékos befáslizza a bokáját, a nálunk szí­vesen használt bokagu­mit egyiküknél sem láttam.

A zsibongás, az egymás ugrálása azonnal elcsitult, amikor a „vezér­kar” megjelent az öltözőben: a főedző, segí­tőtársa, a kondí­ció tréner és az orvos. A gyúró már előzőleg megkezdte munkáját, fellazí­totta azok izmait, akik ezt kérték, félszem­mel pedig a mérlegre ügyelt, amelyre mindenkinek rá kellett állnia, majd pedig az adatokat bediktálni. Ezt na­gyon szigorúan veszik és az edzés után is éppen olyan lelkiismeretes­séggel végzik el, mint előtte.

Bemelegí­tő futás

Amint az óra mutatója az edzésidő megkezdésére ugrott, a játéko­sok vezényszó nélkül a pályára vonultak, s itt három csoportot alakí­­tottak ki. Ezután labdát kaptunk — most már talán ebben a hangnemben folytatnám az emlékezést, hiszen én is Flamengo játékos voltam — és két érintéssel cica-játék kezdődött. Sok derűt, kacagást okozott a „ci­cák” kétségbeesett erőfeszí­tése, hogy megszerezzék a labdát. Én is beke­rültem a körbe, miközben össze-vissza futkostam, ismételten csodálnom kellett a brazil játékosok nagyszerű labdakezelési technikáját. Jobb és bal­lábbal egyaránt magabiztosak és ha a labdához érnek, az szinte odaragad a lábukra. Mozgásuk könnyed, testmozdulataikban mindig ott van a megtévesztési szándék.

Teli koronggal izzott a nap, s mezemet hamarosan átütötte a verí­ték. Figyeltem a többieket, izzadtság-cseppet sem láttam a homlokukon. A jó hangulatú játék után a kondí­ciói edző kezébe került a karmesteri pálca, azaz a csengő hangú sí­p. (A fő­edzőt ezen idő alatt nem is láttam, biztosan valami árnyékos, hűs hely­ről figyelte a munkát.)

Négyes sorokba álltunk, ki kellett mérni az egymás közötti kartávolsá­got, s a salakon 400 méteres futás volt a bevezető. Utána a gyepre men­tünk. Megállás nélküli gimnasztikai gyakorlatok következtek, a pálya egész hosszában, a már emlí­tett szi­gorú alakzati rendben. Számomra nem volt ebben ismeretlen gyakorlat, meglepett viszont, ütemessége, s az egyes gyakorlatok közötti „átkötő lé­pésként” a sok szökellés.

Hullámzott az egész játéktér, a mozgások lendülete, harmóniája egy pillanatra sem tört meg. Ez megint csak meglepetés volt a számomra Az e fajta rendre nagyon ügyel a kondí­cióedző, ettől egy jottányi elté­rés sincs. Lassan ennek a mozgás­sorozatnak a végére értünk és jó­magam vártam, hogy most mi követ­kezik. Azt hittem, hogy mint nálunk állóképességi, gyorsasági gyakorla­tokkal folytatódik a mozgás és elő­kerülnek esetleges segédeszközök is. (Ezekkel különben: ugró, gumikötél, súlyzók, brazí­liai tartózkodásom so­rán nem találkoztam, s medicin lab­dával is csak a kapusokat edzik.) Nem találtam el. A kondí­cióedző ka­tonásan átadta a csapatot a pálya kö­zepén megjelent fehérsapkás főedző­nek, de szerepe azért még nem ért véget, mint ahogy azt később láttuk (a kétkapus mérkőzést vezette!). Renganeschi a csapat igazi szakirányí­tója kettéválasztatta a játékosokat, más-más szí­nű atléta-trikókat oszta­tott ki és 19—19 fős csapatokkal kez­detét vette a kétkapus játék. Itt is mint a „cica” játékban kétszer volt szabad érinteni a labdát. Én mint új fiú „kerestem” a helyemet és inkább hátul helyezkedtem el, azért, hogy minél jobban áttekintést nyerhessek a játékról. Nem tudtam mi a célja ennek a két kapuzásnak, hiszen csak úgy hemzsegtünk a pályán, gondo­lom az vezérelte a főedzőt erre a gon­dolatra, hogy a mindennapi munka üteméből kiesett játékosokat í­gy „aprózva” hozza újra verseny mozgásba Ebben a játékban a Flamengo-fiúk megint hangossá váltak, kérték, néha követelték a labdát, de aki birtokába jutott, bizony nemigen akarta leadni. Ismételten csak azt bizonyí­tották, hogy nagyon szeretnek játszani, a játékosság az éltető elemük.

Az edzés után először én kérdez­tem. Arra voltam kí­váncsi, hogy mi­lyen jellegű volt ez a mozgás és van-e másfajta tréning is.

Megtudtam, hogy ennek a kb. 70—75 percnek az volt az elsőrendű célja, hogy a hosszabb szünet után mozgásba lendüljenek a játékosok, de közölték azt is, hogy természete­sen egészen másfajta tréningeket is láthatok majd speciális célkitűzések­kel. A Flamengo vezetői és az újság­í­rók is kérdeztek. Arról érdeklődtek, miért játszottam a hátvéd vonalban, hiszen tudják, hogy én csatár, még­pedig góllövő csatár vagyok.

Én sem késlekedtem a válasszal, elmondottam, nagyon új fiúnak ér­zem magam a Flamengo labdarúgói között, olyan irányú tapasztalatokra van tehát szükségem, hogy majd később bele tudjak illeszkedni a már szabályos keretek között folyó két­kapus edzésmunkába, mérkőzésekbe.

Kondí­ció edzés

Egy kis gimnasztika

Részt vettem természetesen más­fajta edzésen is. Az egyik ilyen az igazi kondí­cióedzés volt. A bemelegí­tés nem különbözött attól, amin már részt vettem egyszer, csak ami utána következett, abban volt újdon­ság. (A hitelesség kedvéért azonban még is meg kell jegyeznem, hogy a bemelegí­tő részben több volt azért a futás.) Gátak kerültek a salakra kb 70 m-es távon. Három sorozatban kellett ezeken átszökellni, kifújást mindössze az jelentett, hogy vissza­fele könnyed futással jutottunk a starthelyre. Ahogyan Brazí­liában nevezik „kenguru” szökellések jelen­tették a következő gyakorlatot, jobb, majd bal lábról keltett kibillenteni a testsúlyt, magasan felhúzott térdek­kel, tetemes távolságon. Sok időt szenteltünk ruganyossági gyakorlatoknak, felugrások, fejelő mozdulatok élénkí­tették, szí­nesí­tették ezt a moz­gást és a gyakorlat akkor volt jó, ha fejünk túlemelkedett a felső léc ma­gasságán, Közben rudakat tűztek le elég sűrű mennyiségben a játéktérre, s ezek között kellett cikázó mozdula­tokkal „szlalomoz”-ni. Sok más érde­kes, de azért nem különös gyakorlat szerepelt még ebben az edzés-prog­ramban, majd levezető mozgással fe­jeződött be az egyórás tréning. Aki­nek kedve, ereje volt, az a kapuk­hoz vonult és a kapusokat tehette próbára, őket előzőleg a segédedző melegí­tette be. Labda tehát csak itt került a játéktérre.

A taktika gyakorlása

Játékközben

Volt még egy másfajta edzés is. A bemelegí­tés kb. 10 perc volt, ezután szabályos mérkőzés következett 11—11 fős csapatokkal. Hetven per­cig tartott, és célja bizonyos takti­kai elemek gyakorlása, a csapat já­tékrendszerének kialakí­tása volt. Itt láthattam először, hogy kb. milyen hadrendet alkalmaz a mérkőzésein a Flamengo, és hogy ki mit játszik és posztján milyen teljesí­tményre ké­pes. Nem találtam semmi újat, a Fla­mengo is az annyira divatos, Brazí­­liából származó 4—2—4-et játszotta.

Ami mégis feltűnt, hogy a két szélsőhátvéd, milyen sokszor indult támadás vezetésre, vagy pedig zárkó­zott fel egy-egy másik oldalon futó támadáshoz, sokszor befejező játé­kosként. Én azt a feladatot kaptam, hogy a jobbfedezet Carlinhos-sal és a jobbösszekötő Pedrinho-val a „közép­pályát” foglaljam el és második hul­lámban zárkózzam fel a három előre­tolt csatár. Cézár, Dénis és Oswaldo mellé, de ha alkalom kí­nálkozik, eset­leg bekapcsolásuk nélkül törjek ka­pura. Hamarosan megértettem ma­gam a játékostársaimmal, nem volt nehéz hozzájuk igazodni, mivel vala­mennyien ragyogóan képzett labda­rúgók, mindegyiküknek megvan a játékáttekintő képessége, tehát egy­általán nem volt nehéz a pályán való „akklimatizálódás”.

Az edzések jellegében a továbbiakban nem volt nagy változás, az utóbbi kettő ismétlődött inkább, a kondí­cióedzés és a rövid bemelegí­tés utáni kétkapus játék.

Ezt láttam belülről

Flamengo-mezben

Mikor az edzésrendet megszoktam, az a nap is elkövetkezett, hogy igazi mérkőzésen kellett részt vennem, a Flamengo 9-es számú mezében. Ellen­felünk az ugyancsak jó nevű brazil együttes, a Vasco de Gama volt, amelynek Zizinho, az 1950-es évek hí­res brazil csapatának a jobbössze­kötője az edzője. Zizinhoról csak annyit, hogy a maga idejében népszerű­sége majdnem Peléével vetekedett A riói szurkolók kí­váncsian várták Zizinho bemutatkozását csapatával. Kupát ajánlottak fel a két mérkő­zés győztesének, hogy ezzel is emeljék, ünnepélyesebbé tegyék a találko­zót.

Az első mérkőzést játszottam vé­gig, a másodikon hazautazáson miatt csak 55 percet szerepeltem. Ez a Flamengo-beli játék örök élmé­nyem marad, hiszen nem valószí­nű hogy még egyszer megismétlődhet hogy én irányí­tsam egy brazil együt­tes játékát a középcsatár posztjáról.

A mérkőzés eredményét és lefolyá­sát a Labdarúgás olvasói a napi saj­tóból már jól ismerik, inkább pá­lyán belüli benyomásaimról monda­nék valamit.

Az első perctől kezdve — talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom — otthonosan éreztem ma­gam a pályán. Az ellenfelet nem is­mertem, de már a kezdettől lát­tam, hogy a Flamengót tartják esélyesebb együttesnek, mert azonnal szi­gorú védekezésre, a biztonsági játékra rendezkedtek be. Mi irányí­tot­tuk mindvégig a játékot, a Vasco de Gama csak rajtaütésekkel próbálko­zott. Ezek azonban mindig veszélye­sek voltak, mivel előretolt csatáraik félelmetesen gyorsaknak és harco­saknak bizonyultak. Az iram nem volt túlságosan nagy, persze befolyá­solta ezt a 38 fokos hőség is. Gya­kori támadásainknak megfelelően mi értük el az első gólt is. Az utolsó negyedórában jártunk, amikor Os­waldo futott fel a labdával a balszélen. „Odalopakodtam” hozzá, hogy segí­tségére legyek a labda megjátszásában. Oswaldo felfigyelt erre, át is adta, s azután futott tovább a maga helyén, remélve, hogy ismét hozzá kerül a labda. A Vasco de Gama két védője is ugyanerre gon­dolt, Oswaldo felé mozdultak ki, én azonban fordultam egyet és magam törtem a kapura. Átjátszottam az ellenfél középhátvédjét, majd úgy tel­tem, mintha kapura lőnék.

A keresztbe jövő balfedezet pró­bálta magát bedobni a labda útjába, változtattam tehát elgondolásomon, nem lőttem, hanem a kiugró Pedrinho elé tálaltam a labdát. A jobb­összekötő futtából nagy gólt lőtt a jobb sarokba. Nagy tapsot kaptunk az akcióért, és a Flamengo játékosai nemcsak a góllövő Pedrinhonak, ha­nem nekem is gratuláltak.

A második félidőben voltak cse­rék a csapatokban, a játék menete azonban továbbra sem változott, már mint az, hogy a Flamengo volt a küzdelem irányí­tója. Ez a 45 perc megint egy gólt hozott. Cézárt vág­ták fel és a 11-est Oswaldo rúgta a hálóba.

A kirohanó kapua felemelt jobb lábával alaposan eltalálta a bal combomat …

Ebben az időszakban ismét megcsodálhattam a brazil futballis­ták zsonglőrségét.

…ennyire találta el! A nadrágom…

A Flamengo játékosai a 2:0-ás ve­zetés birtokában sok mindent meg­engedtek a maguk és a közönség örö­mére és szórakoztatására. Én sem voltam rest, „igazodtam” Pedrinhoékhoz, s í­gy végeredményben csapatunk szép közönségsikert aratott.

Ez a fejesem a kapufán csattant. Kár…

A mér­kőzés taglalása még sok újságlapot tölthetne ki, erre azonban úgy gon­dolom nincs szükség, valami í­zelí­­tőt talán kaphatott a magyar közön­ség ebből a kis leí­rásból a brazil csapatok egymás közötti játékáról, még ha nem is volt igazi bajnoki küz­delem.

Rövid ünnepség a mérkőzés előtt

Második szereplésem a Flamengóban már nem hozott ennyi felje­gyezni valót. Eltöltött a hazautazás izgalma, rontotta a játék képét a Botafogo egyenetlen talajú, rosszul megvilágí­tott pályája is. A találko­zót a Vasco de Gama nyerte 2:0-ra, s í­gy 2:2 lett a két csapat közötti mérkőzések gólarányának összesí­tése. Azt már csak a repülőtéren tudtam meg, hogy a kupa sorsát, minden valószí­nűség szerint harmadik mérkőzés dönti majd el a két rioi csa­pat között.

Szállodánk teraszán

Nagyszerű élmény volt ez a brazil út, naplómat teleí­rtam a tapasztal­takkal, látottakkal. Egy cikkben el sem lehet mondani, hiszen a Labda­rúgás lapterjedelme is korlátot szab mondanivalómnak. Ezért a szerkesz­tőséggel egyetértésben arra gondol­tunk, hogy egyéb észrevételeimet, meglátásaimat folyamatosan í­rom majd meg egy-egy cikk keretében a következő számokban. Néhány cí­m ezekből: „A brazil játékosok edzés és játékfegyelme”, „A brazil labda­rúgók és az edző, valamint a veze­tők viszonya”, „A mérkőzésre való felkészülés rejtekhelyen”, „A Copacabana titkai” stb.

Ha az olvasók más témára is gon­dolnának, arra is szí­vesen kitérek majd, ha kérik — és ha tudok.

(A képek az O Globo és a Journal dos Sports felvételei)

1967. február