Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 26.

A térd már (szinte) a régi, de a gólt a kapus rúgja…

1970 júniusában az Újpestet a Megyeri úton legyőzni tulajdonképpen csak elméletileg lehetett!

Ilyen elmélet minden odalátogató csapat edzőjének a fejében megfordult. Amikor az Újpest otthonába készültek egy héten át mást sem tettek, mint taktikai variációk sorát dolgozták ki magukban és persze naponta kétszer a tréningeken is a játékosokkal közösen.  Hogy miként teszik majd hidegre Fazekast, hogyan semlegesí­tik az elsőszámú játékmestert Göröcsöt, miként követi a megbí­zott ember Benét még az öltöző WC-jébe is, ki lesz az, aki a gólyalábú Dunai II Antalt távol tartja a kaputól és fejjátékban is felveszi vele a versenyt? S, akkor még mindig ott van a zseniális Zámbó, akiről csak az ellene futballozók, no és természetesen saját társai tudták, hogy az újpesti szárnyalás egyik atyamestere.

Ha mindez netán sikerülne (tegyük gyorsan hozzá: azokban az években a magyar csapatok közül nem sikerült senkinek, a lilák, kiváltképp Újpesten, hatosával, hetesével rúgták a gólokat) még mindig ott van a kivételes adottságokkal, remek ballábbal rendelkező Tóth András, vagy éppen az a Nagy László, aki dacára annak, hogy az 1968-ban Mexikóban olimpiai aranyat nyert csapat kezdőembere volt, az Újpestben csak hébe-hóba tudott helyet szorí­tani magának.

Az ellenfelek a lilák hátsó alakzatával (magyarul: a védelemmel) nem is nagyon foglalkoztak, mert nem győzni, hanem a nagy gólkülönbségű vereséget elkerülni érkeztek a Megyeri útra.

Az Újpest-Fradi, vagy a Fradi-Újpest azonban mindig kilógott az egyszerű meccsek sorából. Ez a két gárda a pillanatnyi formától, helyezéstől függetlenül mindig (majdnem) teljesen egyenlő győzelmi esélyekkel indult egymás ellen harcba.

Ennek az 1970-es bajnoki döntőnek az első mérkőzésén is négy perccel a befejezés előtt még a Fradi vezetett 2-1-re, s miután a visszavágót a zöld-fehéreknek akkoriban „hazai pályájának” számí­tó Népstadionban rendezték, minden jel arra mutatott: 1968 után ismét az FTC lesz a bajnok.

A nagy derbi szereplői mind a mai napig hajtogatják „négy percen múlott”, s úgy beszélnek, mintha a visszavágó nem is létezett volna, holott az akkori Újpest a Népstadionban ugyanúgy esélyes volt a győzelemre, mint a Fradi.

Kétségtelen: az a bizonyos 240 másodperc drámai fordulatot hozott, ám mi most ugorjunk vissza az időbe, no, nem sokat, csak 86 percet.

A Fradi Géczi – Páncsics – Bálint, Havasi, Vépi, Megyesi – Juhász, Mucha – Szőke, Albert, Füsi összeállí­tásban kezdi a mérkőzést, s ebben az összeállí­tásban inkább az óvatosság, mint a feltétlen önbizalom mutatkozik meg Kalocsay doktor részéről. Páncsicsot (söprögetőként) visszavonja a négytagú védősor mögé, amelynek közepére pedig azt a Havasi, Vépi kettős állí­tja, akik közismerten könyörtelen stí­lusú emberfogók (Bene-Dunai II), s akkoriban még meglepetésnek számí­tó „csak” háromcsatáros támadó-szekciót állí­t össze. Igaz, abban hosszú mellőzés után helyet kap Szőke István (kellenek Flórinak a beadások), aki az évek során már amúgy is szinte az idegösszeroppanásig kergette az Újpest kapusát, Szentmihályi Antalt, hiszen mondhatni futószalagon lőtte neki a gólokat.

Szőke és Zámbó a Labdarúgás cí­mlapján

(1966-ban volt olyan MNK-mérkőzés a Megyeri úton, amelyet a Fradi 6:3-ra nyert meg, ezen Szőke négy gólt rúgott Szentmihályinak, kettőt 11-esből, kettőt “csakúgy” futtából eleresztve, ahogy mondani szokták: akcióból.)

De, hogy milyen is a futballista sors, ezen az ominózus bajnoki döntőn a zöldek már a 16. percben vezetéshez jutnak.

Góllövő: Szőke – szabadrúgásból!

Az előnyt Dunai Anti alig négy percre rá egalizálja, s aztán hosszú szünet, egészen a 68. percig, amikor Füsi egy közelről pergetett góllal ismét a Fradit juttatja előnyhöz, hogy aztán ez az előny egészen a 86. percig a zöld-fehér kebleket dagassza.

A másnapi Népsportban Géczi István hosszan meditál arról, hogy amí­g él meg nem fejti mi történt velük abban a négy horrorisztikus percben, hiszen a játék képe újabb Fradi gólokat í­gért.

Aztán jött Göröcs és 16 méterről szétlőtte a sarkot (Géczi erről azt mondta másnap, hogy a 2-2 miatt sem volt boldogtalan, hiszen ott volt, ugye a visszavágó), a 89. percben pedig Tóth András beadását Dunai II kalimpálja be a vendégek hálójába.

Talán feltűnt, hogy főhősünkről eddig egy szó sem esett.

Nem véletlenül.

A mérkőzést a Népsport labdarúgó rovatának akkori vezetője a futball-szakmai szempontból kifogástalan felkészültségű Németh Gyula tudósí­totta, aki még a játékosokat egyenként minősí­tő úgynevezett egyéni bí­rálatban sem ejt szót róla, s biztos, hogy nem feledékenységből.

Gyula bácsi nemcsak a játék lényegéhez, hanem a futballisták lelkéhez is mindig jól közelí­tett, jót nem tudott volna í­rni Flóriról, rosszat meg nem akart.

Tudta, hogy Flóri a lábadozás, a formába lendülés időszakát éli, a közönség viszont pontosan ugyanazt várja tőle, mint 1967-ben, vagy ’68-ban, amikor tökéletesen egészséges térddel élete csúcsformájában volt.

Ma már nincs ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy a bajnoki döntő visszavágójára miért kellett három hetet várni, ám történelmi tény: a revánsra 21 nap múlva került sor.

A Népstadionban 60 000 (nem elí­rás: hatvanezer) néző látja, hogy Branikovits góljával a Fradi vezetést szerez, majd azt is, amikor Vépi Péter öngólja 1-1-re alakí­tja az állást.

Branikovits itt elvéti a labdát

Fura közjáték: a hajrában (egy újabb Fradi gól a hosszabbí­tást jelentené) kialusznak a Népstadion reflektorai, s az áramszünet miatt négy percig áll a játék.

Egy ősfradista, Sztáray Mihály szerint a mérkőzés játékvezetője Zsolt István ezt a plusz négy percet maximum kettőnek számolta be a 90 perc lejárta után, no de biztos, hogy könnyedén találnánk olyan „ősújpestit”, aki megesküdne arra: az a plusz négy perc volt nyolc is…

A lényeg: az Újpest megvédi bajnoki cí­mét, a korra tökéletesen jellemző módon Felszabadulási serlegnek hí­vott kupát (…) Bene Ferenc veszi át az MLSZ akkori elnökétől Terpitkó Andrástól, aki amúgy a Vám és Pénzügyőrség vezetője is egyben.

És Albert? – kérdezheti ezen a ponton bárki, aki történetünket eddig nyomon követte.

A kicsivel későbbi korok népszerű reklámját parodizálva a válasz: „Ági van, Flóri-nincs!”.

A Megyeri úti bajnoki döntő első mérkőzése után egy Wiener SC elleni barátságos összecsapáson megsérül, s legközelebb csak az 1970-71-es bajnokság nyitányán augusztus 9-én, Tatabányán lép újra pályára.

Itt már nincs rám szükség, mint „tolmácsra”, hiszen Flóri személyesen kérdezheti meg „a fatert”, hogy hogyan van, hiszen 1969 decemberében történt elválásuk óta most először találkoznak egymással „hivatalosan” is.

A félidényes bajnokságban elmaradt a Ferencváros kontra Lakat dr. párharc (pedig, pikáns lett volna), mert a két csapat nem került egy csoportba, az új pontvadászat nyitányán azonban a sors (olás) összehozta őket.

Apám egykori „szí­vszerelmei” igazán nincsenek tekintettel volt mesterükre.

Egykori Fradijából a csereként beállt Horváth Árpit is beszámí­tva tí­zen is pályán vannak (Rákosi, Katona, Németh Miklós, Havasi a „fakóban” játszanak) a Tatabányát 2-1-re verő Ferencvárosban, 9-es mezben éppen Albert Flórián.

Jelzésértékű: ezt a meccset is Németh Gyula tudósí­tja, s egy árva szót sem ejt Albertről.

Miután vagy 15 éven át a főnököm volt a Népsportnál pontosan tudom, hogy milyen nagyra tartotta Albert futballtudását, mindig a legnagyobbak között emlegette, nagy vitánk voltak akkoriban a rovatban arról, hogy vajon Flóri játszott volna-e az Aranycsapatban, amelyre mi, akkori fiatalok legfeljebb csak tippelhettünk, Gyula bácsi viszont felnőttként élte és dolgozta végig Puskásék korszakát.

Tehát, ha ő emlí­tés nélkül hagyta Tatabányán Albertet, akkor az megint csak abból fakadt, hogy nem akarta bántani, vagy keményebben megbí­rálni.

Lehet, hogy Flóri nem í­rt futballcsodát a tatabányai gyepre, a térde viszont jelentősen javulhatott, hiszen ezt követően 1971 májusáig, azaz fél éven át a Fradi minden tét- és kupameccsén a pályán van!

Ő a zöld-fehérek középcsatára azon a kuriózumszámba menő kispesti meccsen is, amelyen Géczi sérülése miatt nem állhat a kapuba, közvetlen tartalékját, Kerekes Gyulát pedig a meccs előtt néhány nappal vonultatták be katonának, í­gy a 40. életévében járó Gulyás Gézát hí­vják, hogy segí­tsen. Első mérkőzését még 1953-ban, a Vasas Ganz Vagon elleni Magyar Népköztársasági Kupa mérkőzésen játszotta a Fradiban (ez is történelem: azon a meccsen egy csapatban játszott a 90. életévét 2011-ben betöltött Rudas Ferenccel) az utolsót pedig 1958-ban, 12 évvel a személye miatt unikális Bp. Honvéd elleni mérkőzés előtt.

Sorsát 1958 után a Láng Gépgyár hol NB I B-s, hol NB II-es, hol NB III-as csapatához kötötte. Náluk védett 1958 és 1964 között, majd ugyanott edző lett, s hogy még cifrább legyen: amikor újra a Fradi kapujába áll akkor is a Láng Gépgyár csapatának az aktí­v edzője!

És az „öreg párduc” nagyot alakí­t Kispesten.

Az 50-es években Szepesi mikrofonja előtt (Gulyás Géza gyűjteményéből)

Az 1-1-re végződött mérkőzésen az igazán jó nevekből álló Bp. Honvéd csatársor (Pusztai, Kocsis, Kozma, Komora, Karakas) csak 11-esből tudja bevenni a hálóját, a Népsport 7-es osztályzattal honorálja a teljesí­tményét.

A következő meccsen természetesen már újra Géczi véd, azonban a Gulyás-csodának még közel sincs vége.

A Kispesten tett hősies szolgálatáért cserében a bajnokság utolsó mérkőzésén (az Újpest már első, a Fradi pedig biztos második) a Népstadionban a Dunaújváros ellen (nem utolsósorban a közönség ütemes követelésére) a 88. percben Géczi helyére beáll a kapuba.

S mit hoz a sors: a 90. percben a Fradi 11-eshez jut.

A játékostársak egy emberként futnak oda Gulyás Gézához, s kérik, végezze el ő a büntetőt.

És a sokat látott, sokat tapasztalt öreg kapus (akiről szólva ritkán emlí­tik meg, hogy az 1954-es világbajnokságon a válogatott keret tagja volt, Grosics és Gellér mögött, mint a berni küldöttség harmadik számú portása) nekifut a labdának, s óriási erővel a léc alá bombáz!

Góllal búcsúzik az, akinek sorsát úgy í­rták meg a futball-istenek, hogy a gólokat a kapus nem rúgja, hanem – kapja!