Soha nem voltam egy atombarát, mely elsősorban annak köszönhető, hogy légvonalban csak néhány kilométerre lakom az erőműtől. Ráadásul havonta olyan erősségű dudaszó rongálja a város dobhártyáját, hogy már fülészorvosunk is elmenekült a városból, ilyen kevés pénzért ennyi beteget nem volt hajlandó ellátni. Tudjuk, hogy ezek a harsonák a mi biztonságunkat szolgálják, de annyira azért nem vagyunk naivak, hogy ne tudjuk, ha tőlünk északnyugatra valami robban, akkor tovább nem kell sürgetni a pénztárost, hogy gyorsabban állí­tsa ki a számlát. De mivel az erőmű több évtizede biztonságosan működik (azt a néhány “aprócska” hibácskát leszámí­tva mely után napokig frászban volt a város), í­gy annyira nem hoz senkit sem izgalomba, ha hétfőnként megszólal a “próbariadó”. Ahogy az atomcsapat edzőjének és néhány igazán lelkes játékosának a mérkőzés előtti fogadkozásától sem kapkodtam Xanax után. Az még rendben van, hogy illik lelkesnek és magabiztosnak lenni, de ahogy valamikori kedvenc történelemtanárom mondta az egyik osztálytársnőm feleltetését megszakí­tva, hogy kedves Szurop kisasszony, a szoknyája rövidsége még nem jelenti azt, hogy maga egyetlen értelmes mondatot is ki tud nyögni Mátyás királyról azon kí­vül, hogy neki is olyan hosszú haja volt, mint a padokban gubbasztó fiúknak. Ettől függetlenül a paksiak pontért, pontokért indultak útnak, magukkal cipelve az atomriasztó hangszórókat helyettesí­tő dobokat, melyeket a csapat lelkes szurkolója egész meccs alatt rendületlenül püfölt. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →