Feljegyzések a fotelból – A “sí­rból” hoztuk vissza

A sikeres csütörtöki EL-csoportkörös mérkőzésünk után biztos voltam benne, hogy nehéz szülés lesz Zalaegerszegen. Mivel a csapat csak pénteken délután érkezett haza Barcelonából (tán éjszaka nem szállhatott le a repülő Ferihegyen?), í­gy az is kiszámí­tható volt, hogy Rebrov mester rotálásba fog. Ez persze a felcsúti rémálom óta a gyomromat is rotálta, de ha belegondoltam, milyen sorozat előtt állunk a következő hetekben, kissé enyhült a görcs, de meghagyva a kételyt és az aggódást. Mert hát szép dolog a csoportkör (nagyon is szép!), de számomra továbbra is a bajnokság a nyerő. Ebben persze van egy kis önzőség, hiszen az EL “csak” hat meccs, a bajnokság meg 33, és bár imádunk számolgatni és kalkulálni, de az EL ősszel véget ér, és nagyon nem szeretnék tavasszal úgy felülni tét nélkül a lelátóra, hogy lőtávolon kí­vülre essen a legközelebbi benzinkút. Ez a veszély meg egész ősszel tornyosulni fog előttünk, mert az látható, a csapat még nem képes a csütörtök-vasárnapi munkatempó maximális kivitelezésére. Az okok megfejtésétől most eltekintenék, hiszen az EL ellenfeleink is ebben a cipőben járnak és az Espanyol vasárnapi példája is mutatja (hazai pályán kaptak ki 3-1-re), hogy azon csapatok akik ehhez a terheléshez nincsenek hozzászokva, bizony simán hasra tudnak vágódni. Ráadásul a spanyol bajnokság sokkal erősebb és pörgősebb, a Real Sociedad a tavalyi bajnokságban hasonló játékerőt képviselt mint az Espanyol, mégis simán győzött. Ha nekik is nehéz megbirkózni a kettős terheléssel, akkor vajon nekünk hogyan fog sikerülni. Röviden és tömören: nyögvenyelősen.

Az várható volt, hogy Rebrov több poszton is változtatni fog a kezdőn. Ennek “papí­ron” nem szabadott volna problémát jelentenie, hiszen a nyári nagy bevásárlás után mindenki büszkén mondta, hogy posztonként két azonos képességű játékossal rendelkezünk. Erre mondaná Maris néni, hogy a nagy frászt fiam…de ezt én nem mondhatom és nem is í­rhatom le, inkább átadom az aranyos és kedves szomszédnéninek a szót, akinek még a káromkodás (elég durván szokta hí­vogatni az elkóborolt macskáját) is megbocsájtható. Ő meg nem ért a focihoz, persze én sem nagyon, a különbség annyi, hogy nekem van lehetőségem leí­rni a “tévelygéseimet”. Legfeljebb kapok egy-két ejnye-bejnyét, amit néha nehezen emésztek meg, de ebben az őszi körforgalomban hamar elillannak a kritikák.

Most mégis azzal kell kezdenem, ráadásul olyan dologra vetemedek amiért előre is megvesszőzöm magam. Egy ideig morfondí­roztam, leí­rjam-e, de aztán megnyugtattam a lelkiismeretem azzal, hogy legfeljebb tévedek, bezárnak néhány napra a kamrába, elveszik tőlem a billentyűzetet és kész. Büntinek pont elég. De reggel, mikor hozzákezdtem volna a jegyzet í­rásához, elolvastam Rebrov nyilatkozatát. A mérkőzés utáni “szagértők” véleményét hanyagolom, azokon csak nevetgélni szoktam, de a mester szavai egy kissé megleptek arra a felvetésre, hogy vajon fáradtak voltak-e a játékosok: „Természetesen, főleg, hogy néhányuknál ez volt a legelső alkalom, hogy ezen a szinten játszott. A maximumot nyújtották Barcelonában, ami sokat kivett belőlük, főleg védekezésben.” Nem akarok szövegértelmezésbe bonyolódni, elég csak ránézni a ZTE elleni kezdőre és máris megkapjuk a kételyem okát.

Az Espanyol elleni kezdőből ugyanis csak négyen kezdtek: Dibusz, Blazic, Haratin és Zubkov. Lovre, Frimpong és Szihnyevics is játszott, de csak csereként és 15-20 percet, Csonka, Varga, Civic és Boli egy percet sem volt Barcelonában a pályán, és ha Dénest “kivonjuk”, bizony csak hárman lehettek igazán fáradtak és elgyötörtek. Ez egyébiránt Haratinon és Zubkovon látszott igazán. A kérdés meg adódik, talán fel sem kéne tennem, de vajon azok akik csak negyedórát játszottak, vagy annyit sem, azok vajon miért mozogtak olyan bágyadtan és enerváltan a pályán? Nem ilyen mérkőzéseken kéne megmutatni, hogy az “igazi” kezdőben a helyük? Tényleg nem akarom bántani a csapatot, mert győztünk és még ahhoz túl élénken él bennünk a csütörtöki siker, hogy egy nehezen és szerencsével megszerzett három pont után is “hápogjak” a nagyvilágba.

Rebrov mester megint újí­tó kedvében volt, hiszen egy olyan 4-4-2-es felállást választott, mely a két erősnek vélt ékkel és két gyors szélsővel, a hátvédek támogatásával még működhetett is volna. De nem működött. Még néhány perc erejéig sem, Boli és Szihnyevics újfent bizonyí­totta, hogy csütörtökön miért is ültek a kispadon (Boli sérült volt) és valószí­nűleg miért is fognak ezek után is EL-mérkőzésen ott ülni. Mert fáradtság ide vagy oda, annyit azért elvártam volna, hogy legalább egy-két alkalommal bizonyí­tsák, miért is igazoltuk le őket és miért kellett “másoknak” távozniuk.

Szenvedés volt a 90+6 perc, bár a második félidő már valamennyivel jobban nézett ki, de csak akkor tudtunk felpörögni, és egy kissé veszélyesebbé válni, amikor Tokmac és Leandro beállt. Leandro azt pótolta ami 80 percig hiányzott, “zsugázta” a labdát középen. Tokmac meg hozta azt, amit igazán tud, a lendületet. Persze ha Varga belövi a büntetőt, más a helyzet. Vagy ha a ZTE lövi be a helyzeteit, akkor is. De a hajráig csak egy gól született, amit tekinthetünk védelmi hibának, de szép csatárteljesí­tménynek is. A fordulatot a hajrá hozta. Először a sokadig szögletet végre sikerült “fejre” í­velni, Blazic remek csúsztatását Leo elegáns mozdulattal juttatta a hálóba. A slusszpoén a végére jutott, Civic beadását Tokmac akrobatikus mozdulattal szelí­dí­tette meg, jobbal maga elé “rántotta”, majd mellbedobással a balláb elé helyezte, onnan meg estében a kapuba. Parádés gól, parádés csatárteljesí­tmény!

Ennyi volt, többet nem is szentelnék a Zalaegerszegi kalandnak, talán í­gy is többet voltam negatí­v, de fogjuk fel úgy mint az egészségügyben, ahol a jót jelenti és máris mosoly ül ki az arcunkon. Mert végül is szép héten vagyunk túl, sikeres bemutatkozás az EL-csoportkörben és győzelem Zalaegerszegen.

Ezen meg az sem változtat túl sokat, hogy az utóbbit a “sí­rból” hoztuk vissza.

6 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – A “sí­rból” hoztuk vissza bejegyzéshez

  • Én még láttam játszani Czibort, élveztem a kiszámí­thatatlanságát. Érdekes (vagy érthető?!) módon ellenünk nem láttam villogni. Ezek a látszólag szeszélyes húzások ”’ melyekről soha sem lehetett tudni, hogy ösztönösek-e vagy tudatosak ”’ hiányoztak nekem évtizedeken át.
    Most Tokmacban vélem megtalálni. Az érdemleges összefoglalókat letöltöm a netről. Ezért a Zete elleni gólját rengetegszer visszanéztem (és még fogom is nézni).
    Ott áll látszólag jámboran a védők előtt. Jön egy elhibázottnak tűnő labda, a védő úgy érzi az övé lesz. Erre egyszerre megjelenik Tokmac lába, s elkanalazza előle. De nem akárhogy, hanem azzal a mozdulattal el is lép a védőtől, s a labda már a bal lába előtt van. Egy perdülés és mire a védők észbekapnak, már a labda a hálóban. És a többiek Varga Roli vezetésével rajta, csoda, hogy nem szorí­tották a nagy örömködésben ki belőle a szuszt.
    Ez a kiszámí­thatatlanság hiányzott nekem a Fradiból. Remélem, sokáig meg tudjuk tartani.

  • Én az örök elégedetlenkedő most elégedett vagyok. 3 pont megvan, az arany nyakbaakasztásának pillanatában senkit nem fog érdekelni a múlt. Abból a szempkntból jobb lenne az első 30 percbrn lerendezni a meccseket, hogy ne higyje el senki hogy valós esélye van ellenünk. így a meccs hátralévő részében is tudnánk “pihenni”.
    Hajrá Fradi!

    • Teljesen egyetértek Pistivel (és a többiekkel), ugyanakkor kí­váncsian várom, ki lesz az első, aki felveti: miért mondják a vezetőink, hogy két csapatra való, egyformán erős játékos áll a rendelkezésünkre? Mert ez egyre kevésbé igaz, és az sem véletlen, ha nem ugyanaz a tizenegy adja az alapot a bajnokikon is, mint a nemzetközi meccseken, akkor gond van. Elengedtük Böde Danit, Lanzát, Gorriaránt, Szpirovszkit, lemondtunk Takács Zsomborról, Kudrákról, Csernikről stb., semmire sem jó Wilmots, Skvarka, Szihnyevics és Boli meccsről meccsre bizonyí­tják, hogy rájuk alig-alig számí­thatunk, Szerető ügyes, de… Ottigba egyfolytában sérült. Szóval: akkor hol van az a hí­resen hosszú, nagyon erős kispad?…

  • Óriási hetünk volt, hiszen az EL-ben is maradandót alkottunk, tegnap pedig örömtáncot lejtettem a szobában a 92. percben!
    HAJRÁ FRADI !!!
    HOKIcsapatunk (is) MEGÁLLíTHATATLAN! No, meg a női focistáink.

  • A fáradságról egy gondolat: nem csak az fáradt, aki végig játszotta a meccset spanyolban, hanem aki végig ott volt a keretben, edzett, melegí­tett, stresszben végig ülte a meccset “felhúrozva”, és leutazta a 2x 3 órát oda vissza. Moszkvában ez még nehezebb lesz. Egy komplett, ütőképes csapatot kellene itthon hagyni, amí­g az első csapat az európai hadjáraton vesz részt.

    • Teljesen egyetértek azzal, amit a fáradtságról í­rtál. A fontos az, hogy ebben az idényben már nem először tudtunk fordí­tani. A Zetére ugyan nem helyeztük akkora nyomást, mint a Paksra, de szinte folyamatosan, és mentálisan ez is sok volt nekik. A végén már nem tudtak figyelni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

OLDALAK