Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 13.

Egy négyes Milánóban, egy ötös Ózdon…

…és még mindig 1966!

Egy olyan év, amely az angliai világbajnokságon kí­vül is sok csodát tartogatott a magyar futball, s í­gy értelemszerűen Albert Flórián életében is.

Pedig maga az esztendő egy iszonyatos drámával kezdődik.

Az akkori szokásoknak megfelelően az NB I-es csapatok ismét közös tatai alapozáson vesznek részt. Külön csoportokban, előbb a vidékiek, aztán a fővárosiak töltenek el közel két hetet a központi edzőtáborban.

Minden csapat napi két edzést tart. Hogy is tarthatnak kevesebbet, amikor egymás szeme láttára élik mindennapjaikat. Az edzők egymás előtt is bizonyí­tani akarnak!

Meg aztán kell is az erő a magyar futballistáknak. Részint azért, mert a válogatott találkozóin és a nemzetközi kupamérkőzéseken rendre azt tapasztaljuk, hogy mí­g Európa szinte hozzá sem tud szólni a magyarok virtuóz technikájához, a labdához való viszonyához, addig kondí­cióban már nagyon is a mieink közelében (néhányan már egy kicsit talán előrébb is) tartanak, ha veszí­tünk, akkor annak az esetek döntő többségében erőnléti okai vannak.

Tatán is az erőfejlesztésen van az igazi hangsúly, mindenki addig futtatja a játékosait, amí­g azok bí­rják.

Vannak csapatok, amelyek napi három edzést is tartanak (hajnalban egy kis átmozgatás, némi futással, délelőtt és délután a hagyományos tréning) de akik esténként bejutnak a tábor tornacsarnokának kézilabda-pályájára, azok egymás közötti kispályás játékkal zárják a napot.

Nagyí­táshoz klikk a képre!

Az egyik este a Bp. Honvéd van soron a játékosok által csak „kis éji foci”-nak nevezett foglalkozáson. Tichyék a kor szokásainak megfelelően nagyobb vehemenciával vetik bele magukat az egymás közötti kispályás játékba, mint amilyen iramot egy-egy bajnoki mérkőzésen diktálnak.

A Komlótól vagy a Szegedtől adott esetben ki lehet kapni, dehogy a védők kispályán legyőzzék a csatárokat, az nem fordulhat elő!

Néhány percre edzőjük, Kispéter Mihály is beszáll a játékba, három hónappal múlt el 46 éves, miért ne tehetné.

Öt percet sincs a pályán, amikor kiáll, leül az oldalvonal mellé állí­tott tornapadra, majd lehanyatlik a padlóra és… meghal.

Ezt ott, abban a pillanatban persze még nem lehet pontosan tudni, a teremben lévők között mindenesetre kitör a pánik. Mindenki Miska bácsihoz rohan, vannak, akik orvosért futnak, vannak, akik az élesztéssel próbálkoznak.

Apám (aki akkor éppen az MTK edzőjeként van Tatán) még akkor érkezett a tornaterembe, amikor Kispéter Mihály a pályán volt, leült a tornapad egyik végére és nézte a játékot.

Sokkal inkább Kispéter miatt járt ő akkor éppen arra, minthogy a meccset nézze, gondolta, ha a Honvéd edzésének vége, beszélgetnek egyet a „Misával”, akivel a Ferencvárosban együtt lejátszott mérkőzések százainak emléke, sok egyéb mellett egy nagy bajnokság az 1948-49-es aranyérem csodája (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) kötötte össze.

A terembe érkezésének pillanatában ugyan hogy is gondolhatta volna, hogy ő már soha az életben nem beszél többet a Kispéter Misával?

Azzal a Kispéterrel, aki emblematikus alakja a Ferencvárosnak, akit mind a mai napig az „ősfradizmus” szinonimájaként szoktak emlegetni, s akinél (ezt apámék elbeszéléseiből tudom) rendesebb, becsületesebb, tisztességesebb embert keveset hordott a hátán a föld.

A teremben közben egyre nagyobb és nagyobb a tömeg. A hí­r szobáról szobára jár: „valami nagy baj történt a Kispéter Misi bácsival”. Néhány perc leforgása alatt a tábor teljes lakossága (köztük természetesen a fradisták is) a teremben tolong.

Tichy Lajos (fotó: Petrovits László)

A honvédosok egymást váltva szájon át történő mesterséges lélegeztetéssel próbálják életre kelteni imádott mesterüket. Amikor egyértelművé válik, hogy ez nem segí­t (mi több: a közben az életmentésbe beszállt néhány kluborvos is tehetetlen), Tichy Lajos veszi kezébe az irányí­tást. Bivalyerejét kihasználva a vállára veszi Misi bácsit, int a többieknek, hogy utánam, s az akkor minden valószí­nűséggel már halott edzővel a vállán elindul a tábortól úgy 4-5 kilométernyire lévő tatai kórház felé.

Apám elmeséléséből tudom, hogy az egyáltalán nem rövidtávot Tichy Lajos a bokáig érő hóban mezí­tláb tette meg, mert a meccsen is í­gy játszott, s nem fecsérelte az időt arra, hogy a mentés közben tornacipőt húzzon…

A Honvéd játékosok és az akkor már hozzájuk csatlakozó fradisták egymást váltva, kézről kézre, vállról vállra adva vitték Misi bácsit a kórházba, de hiába volt minden, már nem lehetett rajta segí­teni.

A Szegedről indult, majd a Szolnokon át a Ferencvárosba került Kispéter Mihály 297 zöld (és piros…) – fehérben (a piros szí­n emlí­tése itt a Kinizsi korszakra utal) lejátszott mérkőzés felejthetetlen emlékét hagyta maga után örökségül a szurkolóknak.

Piros-fehér mezben egy zöld-fehér szí­v szűnt meg dobogni azon az iszonyatos januári éjszakán. Örök időkre aranykeretbe rámázódik egy kép, az abszolút fradizmust jelképező Kispéter Mihály képe.

A gyásznapok megbéní­tották a tábor életét, de aztán mindenki ment haza, közeledett a bajnoki rajt. A világbajnokság előszele is lengedezett, a Ferencvárosra meg már februárban egy nem is akármilyen BEK-meccs várt!

Az 1965-ben nyert bajnokság jogán indulhatott a csapat a legrangosabb nemzetközi kupában. Ekkor már túl voltak a még 1965 őszén lejátszott Keflavik, illetve Panathinaikosz elleni találkozókon. Az izlandiakon (4:1, 9:1) úgy léptek át, mintha azok pályán sem lettek volna, a görögök már okoztak némi bonyodalmat, hiszen az első mérkőzésen a Népstadionban 0:0 lett a végeredmény. A Fradi akkori erejére tökéletesen jellemző, hogy a továbbjutást idegenben harcolták ki, Karába, Fenyvesi és Albert góljaira csak Domazosz tudott válaszolni, í­gy a zöld-fehérek biztosan léptek tovább, s várhatták a zürichi sorsolást, ahol…

…ahol a kor valamennyi csapata közül nagyságrendekkel kiemelkedő egyletét, a gyakorlatilag verhetetlennek tűnő, Helenio Herrera által dirigált Internazionalét kí­nálta fel nekik a futball(ista)-sors.

Az Inter akkor már kétszeres BEK-győztes (1964-ben a Real Madridot, 1965-ben a Benficát verte a döntőben és kétszeres Világ Kupa győztes volt (mind kétszer az argentin Independiente ellen nyertek), keresve sem lehetett volna nehezebb ellenfelet találni.

Az időpont is maga volt az őrület.

Az első meccsre Milánóban alig valamivel az itthoni alapozás befejezése után, február 23-án került sor a San Siróban, 60 000 néző előtt.

A Fradinak a Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Szűcs – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállí­tásában kellett volna megállí­tania a Sarti – Burgnich, Guarneri, Malatrasi, Facchetti – Bedin, Suarez – Jair, Mazzola, Peiro, Corso tizeneggyel felálló Intert.

Lehetetlen vállalkozás volt. Még akkor is, ha a bí­ró (a spanyol Arribas) minden tőle telhetőt megtett, hogy a milánóiaknak szép estéjük legyen. „Megeszi” például Jair műesését a 16-oson belül, egy teljesen szabályos Horváth „Api” szerelés után, amelynek láttán Szepesi György í­gy jajdul a mikrofonba: „Bí­ró sporttárs, bí­ró sporttárs, hát van erre szüksége egy Internek?”. Peiro kétszer, Jair és Corso egyszer-egyszer talált Géczi kapujába, a továbbjutás sorsa gyakorlatilag már az első meccsen eldőlt, bár, azt hiszem ez nem lett volna kérdéses akkor sem, ha a Fradi netán nyer Milánóban, sőt Budapesten is…

Az történt ugyanis, hogy a Dorogtól azon a télen igazolt remek védő Szűcs Lajos (azt sem sokan mondhatják el magukról, hogy életük első tétmérkőzését a Fradiban mindjárt az Internazionale ellen játszották) ezen a BEK meccsen még nem szerepelhetett volna. A mérkőzés sorozat indulásakor ugyanis még nem volt a klub játékosa (Dorogon futballozott éppen, amikor Flóriék a Keflavikot és a Panathinaikoszt kiverték), a vezetők azonban „kicsire nem adunk” alapon ezen vagy túlléptek, vagy nem ismerték a szabályt, a lényeg: Szűcs végigjátszotta a milánói mérkőzést.

Sok-sok évvel később egy visszaemlékezésnek köszönhetően kiderült: az Inter vezetői és játékosai már a kezdés előtt tudták, hogy a magyaroknál játszik valaki, aki nem játszhatna, í­gy történjék a meccsen bármi, úgyis megóvják, s az óvást a szabályok egyértelmű volta miatt meg is nyerik!

Van a történetnek egy, ha lehet még szomorúbb része: hiteles forrásból tudom, miszerint az Internazionale vezetői Szűcs jelenlétét észre sem vették volna (sokkal nagyobbak voltak ők annál, minthogy egy magyar csapat frissiben, vidékről igazolt védőjével foglalkozzanak) ám egy magyar menedzser, bizonyos Solti Dezső, aki nekik dolgozott, nem mulasztotta el, hogy felhí­vja figyelmüket a magyarok bakijára.

A visszavágón a Népstadionban (a kinti 0:4 ellenére) 76 000 néző várta a csapatokat.

Az Inter kerete. A fotót a kék-feketék játékosai dedikálták. (Novák Dezső gyűjteményéből)

Labdaszedő voltam azon a meccsen, í­gy lehelet-közelből állí­thatom: az olaszok a kí­nok kí­nját élték át a 90 perc során, szinte maguk sem értették hogyan úszták meg 1:1-el, amikor a másfél órából minimum egy a 16-osukon belül játszódott le.

A világ akkoriban talán legjobb kapusának számí­tó Sarti végigüvöltötte a meccset Facchettiékkel, a nem éppen védekezni tudásáról hí­res Sandro Mazzola pedig tőlem egy méternyire úgy csúszott be Varga elé, mintha az élete múlna azon a szerelésen…

No, de az Inter éppen az ilyen idegenbeli 0:0-aknak és 1:1-eknek a világbajnoka volt abban az időben, a Fradi meg abban, hogy a földkerekség akkori legjobb csapata ellen elért döntetlent 400 kemény magyar forinttal jutalmazta Flóriék számára.

Az összeg végeredményben logikus volt, hiszen ha a magyar NB I-es győzelmek 2 pontjaiért 800 forint járt, akkor miért is járt volna több ennek a felénél az Internazionale ellen?…

Az 1966-os magyar bajnokságot amúgy a Vasas káprázatos futballal, mindent és mindenkit elsöprő játékkal 6 pontos előnnyel nyeri a Ferencváros előtt.

Az utolsó fordulóban a zöld-fehérek Ózdon lépnek pályára (ez volt Dalnoki Jenő búcsúmeccse) és nyernek 6:0-ra.

A hatból ötöt (…) Albert Flórián helyez a vidéki csapat hálójába.

Csakhogy az évnek számára stí­lusosan legyen vége, ha már ebben az esztendőben volt egy liverpooli magyar-brazil is!

A világ amúgy egy nagy formátumú zenész, bizonyos John Lennon nyilatkozatától hangos.

A Beatles frontembere az Evening Standardnak adott interjújában azt találja mondani, hogy: „Manapság mi népszerűbbek vagyunk, mint Jézus Krisztus!”.

Világbotrány lesz a mondatból, a Vatikán hivatalos nyilatkozatban í­téli el Lennont.

Abban egészen biztos vagyok, hogy Magyarországon, egészen pontosan a Fáy utca, a Megyeri út és az Üllői út tájékán élnek ebben az időben sok ezren, akik dacára annak, hogy imádják a Beatlest egyáltalán nem osztják John Lennon véleményét.

Az ő népszerűségi listájuk élén messze megelőzve mindenkit olyan emberek szerepelnek, mint Mészöly és Farkas, Göröcs és Bene, Albert és Varga…

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
09.22.20:00 M4 Sport
09.26. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 09.30. 21:00 M4 Sport
10.03. 17:00 m4 Sport
10.16. 17:00 m4 Sport
EL-csoportkör 10.19. 16:30 M4 Sport
Novák Dezső
FOTELSZURKOLÓ