“Ó kapitány…kapitányom!…” – 29.

lakat-kapitány-2

Farmerban, vállig érő hajjal meccselt, és sütött róla a tehetség…

A magyar labdarúgás 1901 óta tartó történelmének legjelentősebb eredményeit elérő szövetségi kapitányait bemutatni hivatott sorozatunk (talán) legnehezebb, de mindenképpen a legérzékenyebb fejezeteihez érkeztünk.

Mezey György személye olyan elementáris erővel osztja meg mind a mai napig a futball iránt érdeklődő közvélemény tagjait, amelyre még néhány, az országot vezető, vagy az ország vezetésére törő politikus sem képes.

Hogy miért történt (történik) mindez, és pontosan milyen külső és belső erők hangyamunkájának köszönhető, az majd a „Mezey-fejezetek” végére nagyjából egészéből kiderül, teljességet csak azért nem merek í­gérni, mert arra talán még egy mindenki által elfogadott futballszakemberekből, a kor meghatározó politikusaiból, a keze alatt dolgozó játékosokból, tekintélyes sportvezetőkből összeállí­tott „vizsgáló bizottság” sem lenne képes.

A Mezey-sztorit jelentősen bonyolí­tja, hogy amennyi rejtélyt és mind a mai napig felfedetlen titkot tartalmaz kétszeri kapitánysága (bár a két időszak közül az első semmilyen tekintetben nem összevethető a másodikkal), ő maga is egyike a legbonyolultabb lelkületű személyiségeknek, akiben a korszakos zseni éppen úgy benne lakozik, mint a néha durcás „kisgyerek”.

Még azt sem zárom ki, hogy mindannyian (a zsenialitást leszámí­tva) hasonlóak vagyunk, ama egyáltalán nem elhanyagolandó különbséggel, hogy szövetségi kapitányként nem kell egy világbajnokságon valóra váltanunk közel tí­z millió magyar (kimondott vagy kimondatlan, de az utóbbi esetben a hátsó agylebenyekben tagadhatatlanul élő) álmát!

No, de mindez már a Mezey-regény csúcspontja, 1986-tól még nagyon messze járunk.

Mezey György a magyar futball szempontjából egészen kivételes 1941-es esztendőben született, ugyanabban az évben, amikor Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Verebes József, Ihász Kálmán, Menczel Iván vagy a Győr, majd a Vasas zseniális balszélsője, Korsós István.

„Nem egy rossz eresztés…”, mondja erre az esetre a szlengben beszélő ember, és az illető, ha nem is kapna stilisztikából jelest, a mondata tartalmával nem lehet vitatkozni.

Az emlí­tettek legtöbbjének pályafutása nagyjából egészéből lefedi, pontosabban kiegyenlí­ti egymást, az eredményeiket meg nem kell (nem is lehet) összehasonlí­tani, hiszen mí­g Mészöly világklasszis futballista és háromszor is szövetségi kapitány volt, de nincs aranylabdája, mint Albertnak.

Verebes alig néhány meccset játszott az NB I-ben, ezzel szemben forradalmat csinált a magyar futballban 1980 és 1983 között, azt viszont csak Ihász Kálmán és Menczel Iván mondhatja el közülük magáról, hogy olimpiai bajnok!

Korsós az, aki (látszólag) kilóg a ’41-es nagy generációból, de aki látta játszani az pontosan tudja, hogy miért került a sorba.

(így is fantasztikus a névsor, de azért megemlí­tem: minden idők egyik legnagyobb magyar csatáregyénisége, Farkas János csak három hónappal „csúszott át” 1942-re…)

Ha a tisztelt olvasó most azt gondolja, rendben, de hogy jön ide Mezey, akkor rossz nyomon jár, mert igaz, hogy ő futballistaként meg sem közelí­tette korosztályának emlí­tett (és nem emlí­tett) tagjait, ezzel szemben ő az egyetlen, akit 1985-ben Európa legjobb szövetségi kapitányának választottak, amivel még az Aranycsapat főnöke, Sebes Gusztáv sem büszkélkedhetett, bár ha jók az információim, akkoriban még nem volt ilyen választás.

Mezey a prototí­pusa annak a köztudatban élő elméletnek (amelynek ellenkezőjére, persze kapásból példák tucatját lehet emlí­teni), miszerint nem a legjobb futballistákból lesznek a legjobb edzők.

A kettő nem feltételezi (igaz, ki sem zárja) egymást, mégis a „Mezey-tí­pusból” dolgozik összehasonlí­thatatlanul több a világ futballpályáin.

Ráadásul azzal az óriási hátránnyal, hogy ők a játékosaik elé soha nem léphetnek olyan antréval, hogy „világbajnok voltam”, „Európa-bajnok voltam”, „nézd meg a válogatottságaim számát”, „BEK-et nyertem”, „rólam í­rt a világsajtó”.

A futball világát nem igazán ismerőknek megközelí­tő fogalmuk sincs, miszerint a tréneri pályán milyen óriási előnyt jelent (kezdetben) a nagyí­vű játékos múlt, éppen ezért is kéretik Mezey György edzői-szövetségi kapitányi munkájára és eredményeire úgy tekinteni: ő mindezt olyan háttér nélkül érte el, hogy akár egyetlen percet játszott volna az NB I-ben!

A Rákosligeti AC -TFSE – Budafok – Keszthely útvonalon jutott el az MTK-ig, ahol egy évet töltött, majd a Bp. Spartacushoz igazolt, és onnan vonult vissza 1971-ben.

(Csak emlékeztetőül: akkor éppen Illovszky Rudolf volt a szövetségi kapitány, és a válogatott az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutásért játszotta a selejtezőit.)

Az edzői szakma először a BVSC trénereként figyelt fel rá, ahol a szó szoros értelmében futball-iskolát teremtett, nem véletlen, hogy a zuglói klub csak úgy ontotta magából a tehetségeket, hogy mást ne mondjak, a keze alól került Törőcsik András is Újpestre.

Már a BVSC első csapatának edzője volt, amikor a sors(olás) úgy hozta, hogy a Szőnyi úton a Mészöly Kálmán vezette Ganz-MÁVAG volt az ellenfelük.

Részint a két csapat akkori, fővárosi népszerűsége, részint a két felfelé törő, mindenki által nagy tehetségnek tartott tréner első, igazán komoly összecsapása több mint 4 000 embert csábí­tott ki a zuglói pályára, szinte NB I-es hangulata volt az összecsapásnak.

Jómagam akkor már évek óta a Népsport labdarúgó-rovatában dolgoztam, és az úgynevezett fő-feladatok mellett a mindenkori második vonal (hol NB I B, hol NB II) felügyelete is a feladataim közé tartozott.

Soha nem felejtem el azt a délutánt, amikor a ragyogó napsütésben a két csapat kifutott a pályára, az egyik kispadra pedig a Szőke Szikla, a másikra (és most tessék megfogózkodni): farmerban, és vállig érő hajjal – Mezey György ült le.

Akkoriban még egészen más volt az újságí­rók és az edzők kapcsolata, mint manapság, nem okozott különösebb nehézséget, hogy
mindkettőjüket egy meglehetősen szokatlan játékra kérjem.

Azt adtam nekik „házi feladatul”, hogy tí­z perccel a kezdés előtt egy papí­rlapra í­rják le, szerintük milyen eredménnyel végződik majd a mérkőzés, ezt lássák el a kézjegyükkel, és í­rják rá a dátumot, valamint az időpontot is.

Előre megmondtam: a végeredménytől teljesen függetlenül a szerdai Népsportban a „tippszelvények” megjelennek, í­gy a szurkolók látni fogják, hogy ki mire számí­tott a kezdést jelző sí­pszót megelőzően.

(Mindehhez tudni kell, hogy az edzők, ez speciel máig sem változott, számszerű eredménytippelésre szinte soha sem vállalkoznak, és igazuk van, mert az ilyesmi mindent üzen, csak szakmai felkészültséget nem.)

Kötve hiszem, hogy manapság ilyesmit meg lehetne csinálni (legalább is sértődés nélkül), de akkor még egészen más világot éltünk, mindketten nemhogy tiltakoztak, vagy legalább ódzkodtak volna az „ötlettől”, ellenkezőleg: örültek a játéknak!

Pedig nem jöttek ki igazán jól a tippelősdiből, a mérkőzés 2:2-re végződött, ők pedig mindketten saját csapatuk kétgólos sikerét í­rták fel a papí­rra.

A farmeros, vállig érő hajat viselő Mezey György és a már akkor is a legújabb divat szerint öltözködő Mészöly Kálmán transzban élték végig a meccset, és bár akkoriban nem volt divat az, ami a jelen mindenmeccses gyakorlata, jelesül: az edzők néha, egy perc nem sok, annyit sem ülnek a kispadon.

Ok, ott és akkor szinte kilencven percen át a pálya szélén állva „tombolták” végig a meccset.

Tudom, a Mészöly Kálmánt ismerőknek ebben nincs semmi különös, azt azonban talán a mai fiatalabb generáció tagjai sem árt, ha tudják: Mezey György egykoron közel sem volt az a (látszólag) szenvtelen, érzelmek nélküli, önuralmát mindig minden helyzetben megőrző pókerarcú edző, mint amilyennek sokan (jelzem: helytelenül) látták a későbbiekben.

Talán (sok egyéb mellett) éppen ezért történt, hogy a labdarúgással mindketten a csúcsokig jutottak!

A futball minden túlzás nélkül az életelemük volt, a nap 24 órájából huszat biztos, hogy a szakmájukkal foglalkoztak.

Magyarországon éltünk akkor is, ne kergessünk tehát illúziókat, a két, minden idegszálával, erejével és tudásával felfelé törekvő edző viszonya már a kezdetek kezdetén nagyon könnyen fordulhatott volna egészségtelen rivalizálásba, ellenségeskedésbe, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy a másikban edzői jövőjük szempontjából a létező legnagyobb riválist lássák.

A kivételek azonban, mint a bölcsektől tudjuk, erősí­tik a szabályt: Mezey György és Mészöly Kálmán egymás munkáját erősen figyelve, ám egyben messzemenően tiszteletben is tartva, olyan egészséges vetélkedésbe kezdett, amely mindkettőjüket mindig csak vitte felfelé a tréneri hierarchiában.

Mészöly ugyan egy évvel korábban (1976) lett NB I-es edző (itt utalnék vissza, hogy mennyit számí­t a játékosmúlt) Békéscsabára szerződött, Mezey György 1977-ben a Zuglóhoz sokkal közelebb eső Hungária körútról kapott ajánlatot.

Az „örök csepeli” edző Keszthelyi Mihály búcsúzott akkor éppen az MTK-VM-től, ahol mindenki az akkor már slágeredzőnek számí­tó Mezey Györgytől várta kimondva azt, hogy életet lehel az erősen agonizáló MTK-ba, kimondatlanul, hogy ő lesz az, aki 1958 után újra bajnokságot nyer a kék-fehérekkel.

Mezey egészen fantasztikus elhivatottságának bizonyí­tékaként álljon itt egy szinte soha nem emlegetett példa.

Alig néhány hete volt még csak a kék-fehérek edzője, amikor észrevette: az MTK-pályája az előí­rt lehetséges szélességnél méterekkel keskenyebb, ami ugye meglehetősen hátrányos egy hazai pályán (akkor még sok csatárral) szüntelenül támadni akaró csapat számára, hiszen az „összesűrűsödés” okán a 16-oson belül mindig óriási embertömeg alakul ki.

Mezey azonnal lépett, a pályamunkások pedig már másnap munkához láttak és az edző kérésének megfelelően mindkét oldalon méterekkel megszélesí­tették a játékteret!

Amikor csodálkozva kérdeztem tőle, hogy ezt hogyan tudta pillanatok alatt elintézni, az edzői pálya egészére vonatkozóan is érvényes és egyben tökéletes választ adott:

– Egy edző, ha új csapathoz kerül, az első három hónapban nyújtsa be az összes létező igényét, mert negyedikben lehet, hogy már a vizet is neki kell melegí­teni az öltöző zuhanyozójában.

Arra semmi konkrét bizonyí­tékom nincs, hogy az emberesen megszélesí­tett játéktérnek volt-e köszönhető, miszerint az MTK az új tréner első bajnoki évének végén a dobogó harmadik fokán végzett (az előző pontvadászat 8. helyezése után ez majdnem felért egy arannyal…), de az vitathatatlan: a 3. helyezéssel Mezey György a befutott szakvezetők közé sorolt.

És Mészöly Kálmán is azon a nyáron lett NB I-es, fővárosi edző!

Hol másutt, mint a Vasasnál?

Nem maradhatott le barátja mögött, az 1979-1980-as bajnokság végén ő is a nyakába akaszthatott egy bronzérmet!

37 évesek voltak akkor, és minden jel arra mutatott, most majd vagy egy évtizedig ví­vják a maguk bajnoki csatáit az MTK-VM-Vasas mérkőzéseken.

Nem í­gy történt.

1980 júliusában Mészöly Kálmánt szövetségi kapitánnyá választották.

Az első mondatainak egyike ez volt:

– A Gyurival vállalom!

Következik: Irány, Mexikó!

lakat-kapitány

2 hozzászólás a(z) “Ó kapitány…kapitányom!…” – 29. bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
MK: 11.14.14:45, M4Sport
11.21.19:30, m4sport
11.24. 21:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ