Lakat T. Károly
A CSAPAT
44 év után válogatottunk ismét kijutott a labdarúgó Európa-bajnokságra. Sőt, nemcsak kijutott, hanem csoportelsőként került a legjobb tizenhat közé. Az idáig vezető, hosszú utat járjuk végig kiadványunkban: szerzőink visszatekintenek a hajdani futballsikerekre, és említésre kerülnek a korábbi Eb-tortnáink is.
A rövid történeti áttekintést követően a selejtezőket vesszük górcső alá, majd újraéljük a franciaországi Eb eseményeit is két – egy franciaországból szemlélődő és egy, az eseményeket itthonról figyelő – nézőponton keresztül.
A magyar csapat teljesítménye mellett az Eb minden fontosabb eseményére is kitér ez az olvasmányos, képekkel gazdagon illusztrált kiadvány.
Lakat T. Károly – Legendák legendáriuma
Velünk élő futballtörténelem
Helyünk a kupanap alatt – XI.
Orosz verte a „ruszkit”
Helyünk a kupanap alatt – X.
Puskás elrepült a Fradival
A magyar labdarúgás szerelmesei (ha még vannak ilyenek) ha meglátják együtt ezeket a neveket, hogy: Mészáros, Mike, Szusza, Sárosi, Puskás, Lakat, minden bizonnyal értetlenül csóválják a fejüket, legfeljebb tesznek egy bizonytalan kísérletet arra, hogy talán egy válogatott mérkőzésen játszottak így együtt, bár a Sárosi-Puskás kettős valószínűleg mindenkit elbizonytalanítana. Arra sem fogadnának, hogy a fenti összeállítású csatársor valaha is zöld-fehérben futott ki a pályára, hiszen ha Szusza, akkor az Újpest, ha Puskás akkor Honvéd, ha Sárosi akkor meg Ferencváros. Ők hárman az előbb említett egyesületekhez úgy kötődnek mint pók a hálójához, és mégis az előbb említett csatársor nem egy válogatott mérkőzésen lépett a pályára, hanem a Ferencváros zöld-fehér mezében, 1947 nyarán a csapat mexikói túráján. Szusza és Puskás mellett volt még egy „kakukktojás”, Mészáros József, aki erre a túrára még a Kispest játékosaként tartott a Fradival, de egy év múlva már a Ferencváros igazolt játékosa volt, sőt labdarúgó sikereit játékosként, majd edzőként is a Fradiban érte el. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Elment a legnagyobb jobbhátvéd huszárcsákót keresni…
Évek óta tudtam, hogy egyszer eljön az észbontó, felfoghatatlan pillanat; amikor a telefonvonal másik végén a Mari lesz, aki majd mond egy szót, de legalább is egy félmondatot, én meg azzal a szóval, vagy félmondattal nem fogok tudni mit kezdeni.
Majd habogok, meg dadogok valamit, ami a lényeget tekintve nem szól semmiről, hiszen ugyan mi lehet értelmesen mondani egy olyan hajnali hírre, amely a feleség által arról értesít, hogy életednek egyik főszereplője, egy, hozzád majdhogy nem a szüleid szintjén közel álló ember… nincs többé.
Mit mondasz a szavakat a zokogástól szintén csak kereső asszonyának, amikor közben már azt a fotelt nézed, amelyben az évtizedek során összeszámlálhatatlanul sokat ült, név- és születésnapokon, húsvétkor, karácsonykor, vagy, csak úgy…
Nézem a mára már megkopott, szakadozott, roskatag fotelt (nincs az a pénz, amiért felújítatnám) és őt látom benne, ahogy csippent felém a szemével, jelezve: ideje lenne egy kis szódát nyomnom a poharába a fröccséhez, aztán ahogy apám felé fordul, és azt mondja: Egy kattintás ide a folytatáshoz....
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 61.
A legvonzóbb állás, garantáltan bukás a vége…
„Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által hivatalosan kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor speciel egyáltalán nem hatotta meg.
Mi már akkor a Rózsadomb alján lévő, csendes kis budai utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van, a mi hadseregünkkel azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 60.
Dárdai Pál és Király Gábor volt a két királycsináló…
Utólag, persze mindenki azt mond, amit csak akar, de kötve hiszem, hogy a Bernd Storck nevű német állampolgárt 2015 februárja táján (az utánpótlás futball világában anyanyelvi szinte jártas néhány magyar edzőn, illetve a Herthánál vele együtt dolgozott Dárdai Pálon és Király Gáboron kívül) bárki is ismerte Magyarországon!
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 59.
A mini-zsenibe már akkor beleszeretett egy ország, amikor még csak beszélt a futballról…
Dárdai Pál (aki ezekben a napokban éppen a német sportsajtó egyik sztárja, hiszen a Hertha BSC sorra nyeri a meccseit és összehasonlíthatatlanul jobban szerepel, mint azt a bajnokság indulásakor akár a legelfogultabb szurkolói várhatták volna) 2014. szeptember 26. és 2015. július 13. között volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.
Ebbe a kilenc hónapba hét mérkőzés fért bele, közülük kettőt (az oroszok ellen a Fradi- stadionban – vereség, a litvánok ellen Debrecenben – győzelem) barátságos alapon játszottak, öt viszont „vérre” ment!
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 58.
Pintér a sifonérba Dárdai a trónon…
A (mindenkori) MLSZ-vezetést gyakran lehetett tohonyasággal, tétovasággal, tehetetlenséggel vádolni, olyan villámgyorsan azonban még egyetlen egy összetételében sem cselekedett, mint az északírekről elszenvedett budapesti vereség után.
A történtek még annyira frissek, mint a hajnali négykor sütött kifli reggel hatkor, így nem is annyira a kapitányváltás kronológiája, mint inkább a háttere és a mindenkit meglepő döntés következményei az igazán érdekesek és tanulságosak.
Azt hiszem, bátran kiindulhatunk abból, hogy (szinte mindenki ellenállását legyőzve) Csányi Sándor 2013 decemberében nem azért nevezte ki Pintér az első számú magyar edzővé, hogy 263 nap és öt mérkőzés elteltével leváltsa…
“Ó kapitány…kapitányom!…” – 57.
Régebben munkanélküli, mint ameddig szövetségi kapitány volt…
Az amszterdami, megsemmisítő 1-8 után Egervári Sándor már a mérkőzést követő sajtótájékoztatón lemondott tisztségéről („Felelősséggel tettem eddig a dolgomat, de egy ilyen vereség után úgy tisztességes, ha egy kapitány azonnal felajánlja a lemondását. Én is ezt tettem!”), holott, ha az 1-8 (mondjuk) csak 1-3, akkor egyáltalán nem biztos, hogy távoznia kellett volna…
A bukaresti 0-3-ig (amelyet aztán követett a hollandiai katasztrófa, nem sokat számít, hogy közben itthon 5-1-re megvertük az észteket) senkinek sem volt különösebb baja a kapitánnyal, arról nem is beszélve: az utolsó körre még mindig maradt egy mákszemnyi esélye a válogatottnak arra, hogy az alapvetően kitűzött célt, a pótselejtezőt érő második helyet megszerezze.
