“Ó kapitány…kapitányom!…” – 42.

lakat-kapitány-2

Az ózdi vadász saját sikerébe bukott bele…

Ha 1997. október 11-én Helsinkiben egy Heynemann nevű né­met játékvezető csak egy perccel előbb fújja le a Finnország-Magyarország vb-selejtezőt (nem szólhatott volna ezért senki egy árva szót sem, hi­szen már bőven a hosszabbí­tásban jártunk), akkor minden valószí­­nűség szerint sok minden egészen másként alakul a magyar futball­ban, mint ahogy történt, csak és kizárólag azért, mert ez a derék né­met úr intett: a magyar válogatott a szögletet még elvégezheti…

Legjobbjainkat szöglet ügyben Keresztúri András képviselte, aki annak rendje és módja szerint kö­zépre is küldte a labdát, egy olyan embertömegbe (a magyar kapu­son, Sáfár Szabolcson kí­vül 21-en tartózkodtak a finnek büntetőte­rületén belül, nem is igazán értem, hogy ő miért nem futott előre), ami egy kisebb népvándorlással felért.

És ekkor következett hozzávető­legesen harminc olyan másodperc, amelyet akár a mai technika min­den ví­vmányát bevető, a legfantáziadúsabb komputer-programozó sem tudna előállí­tani.

A labda úgy pattogott a finn és a magyar játékosok között, mint egy megrészegedett flippergolyó. Volt ott minden, a csúsztatott fejestől, a földön fekve végrehajtott passznak szánt kapura kalimpálásig…

Utóbbit követően a hazaiak gólvonalán strázsáló Mahlio nevű hátvéd Turkutól Tamperéig bár­merre rúghatta volna, csak oda nem, ahová végül rúgta: mértani pontossággal találta telibe az előt­te álló kapus Moilanen könyökét (!), ahonnan aztán a labda a ha­zaiak kapujának bal alsó sarkába pattant.

Tí­z másodperccel a parodisztikus gól előtt még a finnek vezet­tek és lélekben már a pótselejte­zőkre készültek, mi, magyarok pedig arra, hogy (ahogyan az velünk történni szokott) megint elbuktunk egy nagy lehetőséget, az 1998-as franciaországi világ­bajnokságon való részvétel kihar­colása érdekében még a kétszeri pótvizsga esélyét sem adta meg nekünk a sors.

Ám a (futball)sors ennél sokkal többet adott.

A teljes reménytelenségből és a totális apátiából emelte néhány másodpercen belül a magyar válo­gatottat a fellegek fölé, miközben „titokban” előkészí­tette számára azt a halálos mérget is, amelynek üvegcséjén ott virí­tott a felirat: Ju­goszlávia!

A futball és benne természete­sen a vezetők, az edzők, a futbal­listák sorsával, pályafutásuk ala­kulásával mélyebben foglalkozók között mind a mai napig tart a vita: vajon nem lett volna-e „jobb” egy halk 0-1-gyel végezni Helsinkiben és nem „kiprovokálni” azt, ami alig három hét múlva Budapesten, majd valamivel később Belgrádban bekövetkezett?

A teoretikus kérdésre nem léte­zik jó válasz, a futballban a siker­nek (legyen az akár egy döntetlen) nem lehet nem örülni, kiváltképp egy olyannak, amely a szó szoros értelmében egy esetleges vb-részvételt rejt magában.

Az 1986 óta tartó totális sikerte­lenség után, persze, hogy minden­ki a mennyekben járt a mérkőzés lefújásának pillanatában, akkor nemhogy a pótselejtezőket véltük biztosan lefutottnak, de néhány napig még a világbajnokságon való jó szereplésünk is a mindennapok témájává lett.

A magyarok futballhoz való vi­szonyát ismerve mégsem lehet em­lí­tés nélkül elmenni a „másik oldal” megközelí­tése, ha úgy tetszik ideo­lógiája mellett.

Már csak azért sem, mert a ma­gyar lélektant és a gyakorlatot is­merve szerintem erősebb az igaz­ságuk, mint az „ellenoldalé”. Ők azt mondták: ha szépen, csendben kikapunk a finnektől, akkor támad ugyan otthon némi morgolódás meg elégedetlenség, a lapok is meg­í­rják a maguk addigra már megszo­kottá vált cikkeiket a magyar futball rohamos hanyatlásáról, és arról, hogy „elszaladt mellettünk” a világ, de az egész (a több mint egy évtize­de tartó kudarcsorozat okán) közel sem lett volna olyan elsöprő, letag­lózó és elementáris erejű, mint ami kerekedett abból, hogy sikeresen ki­harcoltunk egy pótselejtezőt.

Még az érzelmeit a külvilág felé soha, semmilyen körülmények között meg nem mutató Csank János is könnyezett az öltözőben, mindenki földöntúli boldogságban úszott (teszem gyorsan hozzá: ab­ban a pillanatban teljes okkal és joggal), a „következményekre” nem gondolt, igaz, reálisan nem is gon­dolhatott senki.

A pótselejtezős ellenfelek tekintetében Oroszor­szág, Olaszország, Hor­vátország, Ukrajna, Ju­goszlávia, írország és Belgium volt az étlapon, nekünk az akkoriban „kis-Jugoszláviának” hí­vott válogatottat tálalta fel a sor­solás kí­méletlen pincére.

Csank két dologtól rettegett: megkapjuk Jugoszláviát és a mér­kőzés az Üllői úton lesz.

Előbbitől azért félt teljes joggal, mert a jugók sorait világklasszisok erősí­tették, ráadásul az ő játékstí­­lusuk feküdt a legkevésbé nekünk, magyaroknak, utóbbitól pedig azért, mert csapata az MTK és az Újpest játékosaira épült, akikért fi­noman szólva még akkor sem volt nagyon oda a Fradi-pálya törzskö­zönsége, ha az illetők a magyar vá­logatott mezében feszí­tettek.

Ma már történelem: Jugoszlávi­ával csaptunk össze az Üllői-úton, ám az még a vacogtatóan hideg időjárás ellenére is meglepően ha­tott, hogy közel sem telt ház mel­lett!

Mindössze 13 000 néző vállalta a helyszí­ni fagyoskodást, de arra álmukban sem gondoltak, hogy a mérkőzés 10. percében egy ember­ként jégszoborrá derrmedve szem­lélik majd a pályán történteket.

Mert mit lehet mondani egy olyan meccsre, amely a vb-részvételért zajlik, és ahol a vendégcsapat a tí­zedik (!) percben 3-0-ra vezet?

A pótselejtezőkből abban a pil­lanatban még 170 perc volt hátra, ám az első 600 másodperc értel­metlenné tett minden folytatást.

A Sáfár – Lőrincz – Bánfi, Sebők – Dombi, Halmai, Nyilas, Lipcsei, Keresztúri – Orosz, Klausz összeál­lí­tásban kezdő tizenegy tagjai (akik közé a későbbiekben Mracskó, Urbán és Illés is beszállt) pályafu­tásuk legkí­nosabb kilencven percét vergődték végig, miközben a lelá­tón a közönség ütemesen skandál­ta, hogy: „NB II… NB II…”

A televí­ziós közvetí­tést válasz­tók annyiban voltak szerencsések, hogy nem fagytak csonttá, és akik még a félibőbeli 0-5-ös állásnál is meg tudtak őrizni valamit a hu­morérzékükből, azok nyilván jót mosolyogtak, amikor a szünetre in­dulván Csank János élete egyik legszellemesebb nyilatkozatát mondta a kamerába.

A riporter azt kérdezte tőle:
– Mit lehet ilyenkor, 0-5-ös ál­lásnál mondani egy csapatnak?
Csank válasza í­gy szólt:
„Hát, azt biztos nem, hogy csak í­gy tovább…”

20070705-csankA második félidőt viszony­lag jól megúsztuk a jugók iga­zi nagy sztárjai (Mihajlovics, Djukics, Sztojkovics, Jokanovics, Mijatovics, Szavicsevics) vissza­vettek kicsit az iramból, rúgtak úgy még egy laza kettest, de ez már nem súlyosbí­thatta, legfeljebb számszerűségében tette ordí­tóan fájdalmassá a bajainkat.

A lelátó népe még Illés Béla 0-7 után szerzett becsületgólját is ki­fütyülte, a hangulat az irapuatói, szovjetek elleni 0-6-ot követő álla­potokhoz hasonlí­tott.

A finnek elleni döntetlen után a világbajnoksá­gon is szép remények­kel induló csapatként, az 1-7-et követően a BLSZ-bajnokságba való együttes­ként kezelte a nép ugyanazt a kapi­tányt, ugyanazokat a játékosokat!

Az 1-7 a nálunk megszokott módon már a mérkőzést köve­tő napokban magasabb szintre emelkedett. Az OTSH akkori elnö­ke, Harcsár István nyí­lt levélben azonnali változásokat sürgetett, de megszólalt az ügyben az akkori bel­ügyminiszter, Kuncze Gábor is, aki többek között ezt mondta:

„Mostantól kezdve nem hiszem, hogy különösebben érdekesek az MLSZ-en belül zajló villongások. Mostantól kezdve nem számí­tanak azok a harcok, amelyek az MLSZ elnökségi pozí­cióiért folynak, mert az egész társaság, úgy ahogy van, lejáratódott, s nemcsak az ország, hanem a világ előtt is!”

1-7 után még csak különösebben megbántódni sem lehet az ilyen és a még ennél is durvább megnyi­latkozásoktól, még akkor sem, ha maga az általános helyzet, az a bi­zonyos futballközeg az égvilágon semmiben nem különbözött attól, amely a finnek elleni, országos örömünnepet kiváltó döntetlen pillanatában a hazai labdarúgást körülvette.

A Helsinkiben elért 1-1 után Csank János volt a kapitányok ka­pitánya, az 1-7-et követően viszont minden bajunk első számú okozó­jává vált.

És a két meccs között összesen 18 nap telt el!

Az 1-7 számszerűségében eleve sokkoló volt, az a játéktudásbeli különbség pedig, amely a magyar és a jugoszláv játékosok között fe­szült, látványában tette (ha lehet) még drámaibbá a történteket.

Mindenki könnyen elképzelheti, milyen hangulatban és milyen esé­lyekkel utazott el a visszavágóra a magyar válogatott.

Ha a kvalifikált futballban létez­ne ilyesmi, akkor ez volt az a talál­kozó, amelyet okafogyottságra való hivatkozással a legjobb lett volna lemondani.

No, de ilyen nem létezik, utaz­ni, játszani kellett és végigszen­vedni egy olyan kilencven percet, amelyet a hazaiak kellemes edző­meccsnél nem kezeltek többre, in­kább annak az 53 000 nézőnek a dübörgő tapsorkánjában fürödtek, ami a másfél óra alatt végigkí­sérte őket.

Csank nyolc játékost (Sebők, Halmai, Mracskó, Illés, Dombi, Lipcsei, Urbán, Keresztúri) „bün­tetett” azzal, hogy mindkét mér­kőzésnek rövidebb vagy hosszabb időn át az elszenvedője legyen, no, de egy vadonatúj válogatottat ab­ban az időben a világon senki sem tudott volna összeverbuválni.

A magyar válogatott esetében leí­rni is fáj, de tény: a belgrádi 0-5-tel még a lehető legjobban jöttünk ki a „jugó-afférból”, hiszen mi­ként az Üllői úton, úgy a belgrádi Marakanában is voltaképpen csak egy csapat volt a pályán.

Már önmagában az sokat mond, hogy Predrag Mijatovics (aki ké­sőbb a Real Madrid szí­neiben BL- győzelmet érő gólt is lőtt) az ötből egymaga négyet szerzett, mintegy one-man-showá változtatva a más­fél órát, amelynek láttán a magyar védők nem tehettek mást, mit bá­multák: van ember, aki ilyen pom­pásan tud futballozni.

Az garantálható volt, hogy Csank János belebukik az összesí­t­ve 1-12-vel végződött két pótselej­tezőbe.

Egy olyan kapitányt vál­tottak le (és még ő sem tagadta: joggal), aki 1986 óta a legnagyobb sikert érte el a piros-fe­hér-zöld szí­neket viselő gárda élén, hiszen a pótselejtezőkig jutott.

Az élet örökre megválaszolatlan kérdése: vajon mi lett volna Csank sorsa, ha itt is, ott is, csak 1-0-ra kapunk ki Mijatovicséktól?

Talán marad, talán nem.

Nincs ember, aki erre a kérdésre pontos választ tudna adni.

Az 1-12 után viszont fel sem me­rült a maradása.

A válogatott következő hivatalos mérkőzésén, 1998 márciusában, az osztrákok ellen már Bicskei Berta­lan ült a válogatott kispadján.

Csank János volt az első, aki gratulált neki és sok sikert kí­vánt kapitányságához.

Következik: A lettek lettek Gellei végzete

lakat-kapitány

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

OLDALAK
10.24.19:30, m4sport
10.28. 21:00, m4sport
10.31. 19:30, m4sport
11.04. 21:00, m4sport
11.08. 17:00, m4sport
Novák Dezső
Tárhelyszolgáltatónk
25 ÉVES A BL-SIKER
FOTELSZURKOLÓ